A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1970JI A LÓ A POGÁNY MAGYAR HITVILÁGBAN BÁLINT CSANÁD (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) A pogány magyar hitvilág kutatásában

1 az őseink lókultusza kapcsán felmerülő kérdések eddig nem kaptak helyet. így most még csak sejthetjük, hogy a lovastemetkezéseknek, a másvilágról alkotott képzeteik egyik megnyilvánulásának értelmezéséhez közelvezető adatanyag egy része gazdag mesevilágunkból bontható ki. Nyelvünknek a lóval kapcsolatos szólásai

2 csak a mindennapi életben, hétköznapi gondolatokban betöltött, sokszor központi szerepre mutatnak. A mesék olvasása közben azonban egy olyan mélyebb közösség fő vonalai bontakoznak ki előttünk, mely az embert egykoron szorosabban fűzte a lóhoz. Messzevezető gyökerei lehetnek annak, hogy népmeséinkben a Rosszal szembeszálló hőst segítő lény, a táltos: ló, mely emberi hangon beszél. Nem lehet véletlen az a szembetűnő azonosság sem, hogy ezeknek a mindenben rendkívüli lovaknak éppúgy „táltos" a neve, mint a földöntúli lényekkel érintkező, rendkívüli képességű magyar sámánoknak.

3 Az alábbiakban ismertetendő gondolatok a címben jelzett probléma többféle oldalról felmerülő kérdései: a köztük levő összefüggések egyelőre bizonytalanok, ezért cikkem előtanulmánynak szánom. 1. Az emberfeletti lényekkel való kapcsolatteremtés nem kizárólag a sámánok kiváltsága. Eurázsia bennünket érdeklő népeinél az áldozat bemutatásával közrendű ember is érintkezhetett az istenekkel és a szellemekkel.

4 Mészöly G. mutatta ki, hogy „kiált", „kínál" igéink és „ajándok" szavunk annak emlékét őrzik elevenen, hogy „...a bálvány előtti áldozás eredetileg megvendégelés volt, az ételnek, italnak a bálvány számára való felajánlása (kiemelés M. G.), a bálványnak étellel, itallal való kínálása" (kiemelés M. G.) volt.

5 Pais D. az „áld" és „átkoz" szavaink közös eredetéről szólt, melyek eredetileg állatok leölését, véres áldozatot jelentettek. Felhívta a figyelmet, hogy a Szt. László törvényében (I. tvk. 22.) említett kutak 1 Ld. Diószegi V. alapvető munkáit: A honfoglaló magyar nép hitvilága („ősvallásunk") kutatásának módszertani kérdései. Ethn. LXV. 1954. 20—65, (továbbiakban: Diószegi 1954), A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest, 1958. (továbbiakban: Diószegi 1958), A pogány magyarok hitvilága. Budapest, 1967. 2 Gelei J., A ló a magyar szokásszólásokban. MNyőr LXXIV. 1950. 38—45. 3 Róheim G., A magyar néphit és népszokások. Budapest, 1925. 10, Kriza I. : A „táltos", a „táltosfiú" mesetípusban és e képzet hiedelemmondai vonatkozásai. Népr. Közi. IX. 1964. 75—76. 4 Pl. az irtisi osztyákoknál, K. F. Karjalainen: Die Religion der Jugra-Völker. Helsinki, 1927. III. 287. 5 Mészöly G., Az ugorkori sámánosság magyar szókincsbeli emlékei. MNy. XLVIII. 1952. 46—61. — Amikor Mészöly G. feltételezi, hogy az ünnepi étkezések kiáltozásokkal fonódtak össze; ugyanakkor egy szólásra kell felhívnunk a figyelmet. Határozott, előírást idéző hangjával válik ki többi szólásmondásunk közül: „a magyar ember amikor eszik, nem beszél". Felmerülhet esetleges polgári eredeztetése (ld. O. Nagy G., Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1960. 459.), de tartalma inkább ősi, keleti örökség lehet: a türk kagán tárgyalásain felháborodott, hogy a perzsák megszegték az étkezés alatt a hallgatás törvényét (Menandrosz), és Rubruk is figyelmeztette a mongol nagykánhoz induló követségeket, hogy az étkezés idején nem illik beszélni. 31