A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

s meghalni szeretne csöndesen (142); „Hamlet" szerepében „római daccal" sírba tér (146); „nagy temető" veszi körül és érzi, „mi szűk e szomorú világ" (150); „egy álom él szívében és ettől lesz szép magányos" halála, melyet néha-néha megpróbált már (153); szívéből majd, ha befedi az árok, „nyílnak a nagy, sápadt lápvirágok" (162); ágyán önmagát látja „nyíltszemű" halottként (179); a szívében kavargó „örvény" rémíti, önmagától kell remegnie, s nincs, aki megvédje (180); „temetőknek süppedt árka biztat"-ja (201); „halálba ringató dal" zeng a szívében (237); „valami szépet próbált még akarni... a pisztoly csövét búsan simogatni... hajnalban sírva halni," (266); „élni, élni" néki „már merő kín" (327); számára „megint magánosabb lett a világ", s a szívé „megint halálra fáradt" (351); a „boldog nemzedéktől" kéri, hogy sirassa el, temesse el őt „virágosán, ujjongva, szépen!" (352); "asszonyok" kiken kereste lelke arcát, ők hozták az élete kudarcát (355); „könnyezve várja a korai halál" (377); önmagát látja, a „távozót", ki „szívébe célzott", s „némán állt meg a halál előtt" (380); „A búcsúzás szonettjét" írja, társa lett „a holt csillagoknak" (382); halálos éjszakán, „hosszú, rémes" árnyát s Annát látja (395); „fogy reménye, mint a hold világa" (396); „holt határon" jár „árnyak sorában" ő „is árnyék!" (404); úgy érzi, „Anna meleg szava szól át egy tavaszból, mely messze, mint az ég." (405); a szerelem „tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves... holnap" sírján „kereszt lesz" (416) ; „minden éjjel" ölelkezik "A fojtó semmiséggel... s reggel... új búcsút" jár „tűnő" életével (417); megbékélt „már a semmivel s boldog frigyet" kötött a halállal (420); vérzőn égető lelkétől, „mely vak örvényeit kitárja szüntelen" nincsen menekülése (424); minden útja halott atyjához vezet (428); „Mély óceánja semmiségnek, S az alvilági hallgatag folyó" vár reá (431); „szép szavakkal,. Leány szívvel, bállal, Fehér szemfedővel, Fekete halállal" játszik (433); ... „unottan lejti már halotti táncát És alig érzi már az életet." (451); érzi, fölötte "a vak, láthatatlan Erők kara kereng kegyetlenül S az örök múlás szele hegedül." (459); „halálos bús" szíve vár a „Távoli Annára, ki messzebb a sírnál." (462); „a napra" gondol, „ha majd" fölötte „Halkan rügyezve gyöngyvirág terem." (466); biztatja magát, hogy tanuljon „római módon"... szenvedni és meghalni szépen (469); a „távoli harangok" őt siratják, őt temetik (501); „érzi, hogy az Isten közeleg S feléje integet." (504); „Annának, utolszor"... búcsúverset ír (508). 1914. márc. 6-án, egy budapesti szállóban — annyi lelkivergődés és több öngyilkossági kísérlet után az általa is elképzelt és megénekelt módon próbál véget vetni életének férfi módra, fegyverrel. Öngyilkossági kísérlete legfőbb motívumának a reménytelen szerelem látszik első pillanatra legelfogadhatóbbnak, mert aki le tud mondani a szerelemről, nem szeret, de akinek le kell mondania róla, öngyilkos lesz, mint Werther tette. Nem kétséges, hogy a kitaszítottság érzése, a maga köré kiépített magányossága, ama tehetetlensége, hogy be tudjon illeszkedni, ha csak pillanatnyilag is, adott társadalmi miliőbe, költői hírnevével való elégedetlensége, rendkívüli érzékenysége, a női nem iránt való vonzódása s a tőle való idegenkedése, az elérhetetlen szerelem eszményesített képe, amely fantomként kísérti és üldözi, olyan motívumok, amelyeknek már egyike is elégséges volna, hogy az életből menekülni próbáljon. Mégis a legeslegfőbb ok: az élet iránt való vonzódás és taszítás érzete, az önmagától való félelme, amely öngyilkossági mániában kulminálódik; mindez a reménytelen szerelemmel együtt, mint egyetlen motívum sűrítetten csapódik le költészetében. Az öngyilkosságra tudatosan készülődik, mint Madame Bovary. 1912-ben Szakolcán, egy „télutón" a „fázós bánatot" melengető „kandalló varázsa" mellett „Bovarynét" olvassa egy szép asszonnyal.

30 „A végeken... a ködös éjben", mikor „álom hull a 30 V. ö. Szalatnai Rezső, Juhász Gyula hatszáz napja, Bp. 1962, 112. 249