A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

Győrffy György álláspontját

50 is, hogy Szeged már Szent István óta királyi birtok lévén, éppen a sószállítás, elosztás zavartalansága érdekében az is maradt IV. Béla városalapításáig. Szávaszentdömötör és a szerémségi szőlőkultúra, illetőleg a monostor és Szeged korai összefüggéseit számba véve, jogosan merülhet fel az a föltételezés, hogy Szeged és a szerémségi borvidék között később olyan nagyjelentőségűvé vált gazdasági kapcsolatok már az Árpád-kor évszázadaiban kezdenek virágozni. Vizsgáljuk most meg azt a társadalmat, amely a középkor folyamán Szegeden kibontakozott és a feudális függéseket fokozatosan lazítva megvetette a maga későbbi autonóm fejlődésének, polgári művelődésének alapjait. Ami Szeged középkori társadalmának nyelvi hovatartozását, népi összetételét, osztálytagozódását, közjogi fejlődését illeti, annyi adattal már rendelkezünk, hogy a nagy körvonalakat biztosan és találóan megrajzolhassuk. A helynevek és régészeti leletek alapján alig kétséges, hogy a Város lakossága már a királyság első századában is magyar volt. Mindenesetre föltételezhetjük a táj avar településének régészeinktől mind határozottabban hangoztatott utóéletét, és a magyarságba való egyenletes beolvadását, továbbá bolgárszláv néptöredékek lassú felszívódását. Ez utóbbira a bizánci egyház nyomaiból következtethetünk. Beszélhetünk XI. századbeli besenyő szórványokról is. Miután Szeged a sószállítás és elosztás érdekében mindig különös királyi oltalom és gondoskodás alatt áll, az urbanizáció hamar megindul. Lakosságának magyar jellegéhez, nyelvi egységéhez nem férhet szó. Ellenkezője semmiképpen nem bizonyítható. Kitűnő elindulást adhat a dömösi prépostság alapítólevelének (1138) környékbeli névanyaga, amely a maga egészében sajnos még értelmezetlen. Mindenesetre nagyszámú olyan névvel találkozunk benne, amely az Árpád-kor magyar névadó szellemére jellemző, így: Hazug, Weices, Gengu, Maglov, Bese, Fogou, Bahatur, Itwan, Kulondus, Maradék, Gucur, For cos, Aianduk és sok más.

51 Szeged a sószállítás révén kezdettől fogva királyi birtok volt, különben IV. Béla nem ajándékozhatta volna meg városi kiváltsággal. Makkai László mutat rá, hogy a középkori magyar jogfelfogás értelmében városi privilégiumot csak a király adhatott, de csupán a saját földesúri joghatósága alá tartozó terület népének. IV. Béla városalapító oklevelének hospes szava semmiesetre sem jelent bevándorolt idegeneket, hanem törzsökös magyarokat, leginkább parasztokat, akik a földesúri fennhatóság alól valahogyan megszabadulva, királyi birtokokra húzódtak, ott letelepedtek és kiváltságokban részesültek. A mozgalom osztályharcos jellege kétségtelen. Ezekből a bevándoroltakból leginkább mesteremberek és kalmárok lettek. Királyaink számára nem volt közömbös, hogy ettől a rétegtől az adót nem terményben, hanem az árutermelés fejlődésével már pénzben kapták meg. A városi jog főbb pontjai: a szabad bíró- és plébánosválasztás, a teljes belső önkormányzat, a pallosjog, a szabad kereskedelem és vásártartás, végül a polgárok egyenkénti adózása helyett az egész város által egyetemlegesen, évi átalányösszegben fizetett adó. A sószállítás biztonsága és hatalmas gazdasági jelentősége magyarázza, hogy a szegedi vár mindig megmaradt királyaink kezében, nem jutott a polgári város birtokába. Viszont, IV. Béla oklevele Szegedet Tápé és Vártó földesúri birtokába iktatva, 50 Győrffy 90 1. 51 Mai hang zás szerint Hazug, Vejszés, Gyöngy, Magló, Bese, Keselyű, Fogó, Bátor, Itt van, Kalandos, Marádé k, Gyökér, Farkas, Ajándék. 210