A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Juhász Antal: A hantház

A várostól távol eső pusztákon a bérlők magukra voltak hagyatva: építeni, tanyát verni a sivár természeti adottságok felhasználásával, a maguk erejéből kényszerültek. Különösen a szegényebb kisbérlők, akik korábban más házában vagy szüleiknél laktak és mielőbb födél kellett a fejük fölé. Vagyonos bérlőknek másutt volt tanyájuk, ezért nem siettek az újonnan feltört árendás földön tanyát építeni. A kisbérlőnek viszont igyekeznie kellett, hogy családja saját lakásba húzódhasson. Legegyszerűbb volt partos helyen, valamely alkalmas homokdomb odalában gunyhót építeni. A verött fal készítése már némi hozzáértést igényelt és erős falverő vagy palincsdeszkakat, melyeket a pusztaszéli tanyákból kölcsön kaphattak. A szegedi határban a múlt században ilyen gazdasági-társadalmi körülmények között épültek a hantházak is. Más alföldi mezővárosok nem ilyen földbirtok-politikát folytattak. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös és a kiskun települések a külterjes állattartás hanyatlása ideién az addig osztatlan közlegelőket a városi gazdák között osztották ki, kinek-kinek földbirtoka nagyságától és minőségétől függően. Voltak, akik föltörték és cseléddel műveltették vagy haszonbérbe adták legelőrészüket. Más gazdák a földjük arányában kapott legelőn saját jószágállományukat tartották vagy az arra alkalmas rétet kaszálónak használták. így ezeknek a városoknak a határában nem bontakozhatott ki a földéhes szegény- és kisparaszti rétegeknek az a népes települési mozgalma, mint Szegeden. A hantépítkezés azonban — a táj hasonló természeti adottságaiból eredően — e területeken is föltűnik. A hantház építésmódját ma már csak a 70—80 év körüli tanyaiak emlékezete őrzi, a jellemzett területeken. Utoljára az ő gyermekkorukban — a századforduló táján — kiosztott közlegelőkön építettek hantházakat. Szóbeli emlékanyaguk hitelesítését megkönnyítette két napjainkig meglevő hantház tanulmányozása és több adatközlőnk hantfal-bontásánál szerzett tapasztalata. 3. Csupán megemlítjük, hogy a gyephant alkalmazása nem ismeretlen a szegedi pásztorok előtt sem. Molnár József 89 éves öttömösi pásztorember mondotta, aki nyolc évig apja mellett csikósbojtárkodott: „A ménösnek hantbul raktak nagy aklokat. A járáson árkot ástak, kivágták a gyöphantokat és egymásra rakták jó embörmagasságig. Négysarkosra csinálták és hagytak rajta kaput, löhetött olyan négyszáz négyszögöl területű. Ezt neveztük akolnzk . . ." Ez a fajta akol a jószág egybentartására szolgáló építmény, ahová a ménest éjszakára behajtották. Hasonló a Tálasi István által leírt kiskunsági karámhoz vagy garádhoz, ami főleg nádból, de dudvából, izékből, zsombóból (!) is épült. Tálasi utal rá, hogy a 30-as években élt kiskun pásztorok is legtöbbször akónak mondották ezt az építményt.

12 A gyephantos építkezés nagy múltjára, korábbi meglétére mutat, hogy a füves pusztákon élő csikósok az akol falát hantokból rakták. Hantfalnak csak a sűrű, erős füvű, barnás, kötött talaj alkalmas. Ilyen gyepföldet rendesen a mély fekvésű, vízjárta kaszálókon, semlyékeken leltek. A ritka, tág homok nem gyepesedett be sűrűn s abból nem is tudtak falrakásra használható hantokat kitermelni. Jobban szerették a kissé szikes va-gy agyagos földet, amit a fű gyökérzete jól egybentart. „A kemény gyöp volt jó hantnak, a puha gyöpbül nem löhetött jó hantot vágni." Mondják, hogy az a vizenyős kaszáló adta a jó hantot, ahol a fönyér megterem.

13 így tehát a környezet ta12 Tálasi, i. m. 110—111. 13 Vö. Bálint Sándor, Szegedi szótár I. 447. fenyér: „vékonyszálú réti fű, leginkább terem a vízjárta földeken." 7