A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1969. 1. (Szeged, 1969)

Madácsy László: Humor és rejtett problémák Móra Ferenc egy regényében

— Nem is akartuk. Elküldtük őket vöröskatonáknak. Mentek is bokrétás kalappal."

25 A forradalom alatti falu képe az író görbetüköréé. Humorának minden színárnyalatát villogtatja úgy, hogy az olvasó szeme belefájdul, szívével együtt. A forradalom, amelyről a magyar szegény nép annyit álmodott, végre megérkezett, és a nép nem tudott véle mit kezdeni, mint a mesebeli János a gazdagsággal és a szabadsággal. Sok helyt még a forradalom idején is kiszolgáltatottja és rászedettje maradt a szolgaság vámszedőinek. Mert „az emberek nem olyanok» amilyenek lehetnének, hanem olyanok, amilyenek lehetnek".

26 Móra egyik legkeserűbb bírálata akkor hangzik el, amikor Istenes Tót Andrást és Bibók sógort a Pallavicini őrgrófról beszélteti, és e beszélgetésből megtudjuk, hogy a Szeged környéki szegényparaszt számára a magyar történelem „Palovics úrral" kezdődik és végződik, . . . ugyanis Bibók sógor szerint itt már Árpád apánk idejében is „Palovics vót az úr". Sőt „az olyan nagy úr ... , hogy ővégette nem lőhet hidat szolgalmazni a Tiszán". Istenes Tóth András szerint pedig „nem is lösz itt híd, akárki mit mond, még az öreg Palovics él". Tudott dolog, Pallavicini őrgróf akadályozta meg, hogy az algyői vasúti hidat a közforgalom számára is megnyissák, mert a híd mellett közlekedő rendkívül primitív komp évente hatalmas jövedelmet biztosított számára. A vízállástól függően a kompon való közlekedés gyakran életveszélyes volt, és nem egyszer történt súlyos szerencsétlenség. Az e környéken élő szegényparasztnak külön adót is jelentett, ha az egyik partról a másikra kellett olykor naponként átjutnia. A kényszerű átkelésnek ez a primitív formája ezért is volt annyira fájó probléma számára. A kompon való közlekedés kényszerűsége és a híd használatának tilalma így szimbolizálja az író szemléletében is a feudális Magyarországot, hol a közérdeket mindig alárendelték a hatalmasok, a gazdagok egyéni érdekeinek. „És ameddig az öreg Palovics él", azaz, amíg ez a rendszer marad, addig itt nem is lesz híd, amely a magyar népet egy új, egy igazabb, világgal összekösse. A forradalmat eltiporták, s ezzel odalett annyi nagy álom, a híddal együtt. A humorban, a játékos és tettetett egyűgyűségben, mint a vízbe dobott kő, veszti súlyát a fenti társadalmi probléma, amelynek felvetéséhez 1922-ben nem mindennapi bátorság kellett. Szavak, gondolatok, érzelemvilág és világnézet, múlt és jelen, élet és halál ütköznek össze e regényben, amely összeütközésből a humor szikraesője száll a magyar világ felett, melyről szomorúbb képet aligha festett író a húszas évek elején. „Belestünk a kapuhasadékon, otthon vannak-e. A konyhaküszöbön egy öreg asszony ült, szemét belemeresztve a vakító napba. — A felesége Mártának. Vak asszony, azért bír a napba nézni. Az öreget is megtaláltuk, gyékényponyván hevert az eperfa alatt, kisgyerek mászkált a lábánál, vézna, sápadt penészvirág, afféle anyagyász, feketeepres nemcsak a szája környéke, hanem a haja is. — Imriske — mondta neki halkan az öreg —, eredj oda öregszülédhez, hadd nézze mög, milyen szép kövér vagy. Csak állj elejbe, oszt ne szólj sömmit, csak csinálj így a képeddel, mint én, nézd-e. 25 Ibid.: p. 102. 26 Ibid.: p. 104. 199