A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

Bálint Csanád: Honfoglalás kori sírok Szeged-Öthalmon

tani kutatásra vár a nehéz feladat, hogy meghatározza az országba hurcolt rabszolgák arányát. (Sajnos a jelenlegi módszerekkel nemigen áll módunkban kiválasztani a köznépi temetőkből azon bajor, frank, türing stb. foglyok sírjait, akik megérték a nyugati missziós tevékenység beindulását. Talán ebben az értelemben kell értékelni a Békés-povádi X-XI. századi temetőben megfigyelt nordikus elemek jelenlétét.)

151 Piligrim passaui püspök Benedek pápához intézett levelében vitathatatlanul otromba túlzást követ el, azt írván hogy az országba behurcolt keresztény foglyok számban felülmúlták a magyarokat.

152 Nem tudni, mennyire vehető hitelesnek Piligrim említett levele, mely szerint „. . . a köznép (!) semmilyen ellenszenvet nem mutatott a kereszténység és terjesztői ellen, különösen a számos hadifogoly nem, kik a Dunánál és a Tiszánál telepedtek le, és akik teljesen keresztények. Mindeddig titokban őrizték vallásukat, nevelték gyermekeiket, most összegyűltek ünnepelni a német pap köré, rögtön kápolnákat kezdtek építeni, olyan volt számukra, mintha a hazájukba tértek volna vissza."

153 Mindezek alapján elmondható, hogy a kalandozások indítékairól, céljairól szóló eddigi nézetek nem tekinthetők véglegesnek. A normann, arab, magyar támadások által kiváltott rettegésében született meg Európa a X. században. Az egység létrejöttéhez ismert módon a magyar támadások nagyban hozzájárultak. A későbbi kutatásokra ró feladatot, milyen figyelemre méltó módon egészítik ki egymást a normannok és a magyarok által végigsarcolt területek.

154 A nyugati régészet több érthető ok miatt eddig nem nyújthatta a magyar kalandozások tárgyi bizonyítékait. Az egyetlen merseburgi nyílcsúcs

155 azonban figyelmeztet, hogy a német, olasz, és esetleg délfrancia múzeumok tüzetes átvizsgálásával, néhány helyen végzett módszeres terepbejárással (Lech-mező!) kimozdulhatnánk e holtpontról. Az valószínűtlen, hogy a hadjáratok során ne hagytak volna hátra régészetileg megfogható nyomot. A honfoglaló magyarság hitvilágának - megközelítő - ismeretében nehezen elképzelhető, hogy halottaikat ne megfelelő módon indították volna el a másvilági útra. Közismert a szentgalleni eset, ahol két meghalt társukat elégették.

150 Augsburgi Gerhard a 955-ös augsburgi ostrom leírásánál, a magyarok egyik 131 Lipták P.—Farkas Gy.: A Békés-povádzugi őskori és 10—12. századi temető csontvázanyagának embertani vizsgálata. Anthrop. Közi. XI. 1967. 133. 152 Hauck 1952. 171. 2. j. — Nem kell kommentár R. Lüttich nézetéhez, aki szerint a kalandozások felhagyását az a jellembeli változás okozta, amelyet a behozott rabszolgák fejtettek ki a magyarokra (vö. Lüttich 1910. 167.) 153 piligrim levele után, vö. Hauck 1952. 174. 154 E kérdést először Ph. Lauer érintette (Annales de l'histoire de France à l'époque carolingienne. Le règne de Louis IV d'Outre-mer. Paris, 1900. 26.). J. Hubert: L'abbaye de Déols et les constructions monastiques de la fin de l'époque carolingienne. Cahiers Archéologiques, IX. 1957. 161. 5. képről látható, hogy Elzász, Lotharingia, Burgundia és a Provence nagyrészt elkerülte a normann támadásokat. A magyar kalandozások útvonalára 1. Györffy 1958. 17. (G. Fasoli térképe igen hiányos, 1. Points de vue sur les incursions hongroises en Europe au X

e siècle. Cahiers de Civilisation Médiévale, IL 1959. 25.) 155 Sebestyén 1932. 225. — H. Meynert: Das Kriegswesen der Ungarn. Wien, 1876. 30. — Időközben Merseburgban járva, Peter Ramm, a merseburgi káptalan levéltárosa közölte velem, hogy a nyílcsúcs elveszett. Utolsó említése egy, a merseburgi dómról szóló, 1834-ben kiadott könyvben található. Ezidőben a sekrestyében mutogatták a helyi hagyomány szerinti csatahelyen talált nyílhegyet. 156 Szentgalleni évkönyvek, vö. Györffy 1958. 180. Egyedül Moór Elemér gondolt arra hogy a halottégetés a magyaroknál elterjedt lett volna (1. E. Moór: Studien zur früh- und Urgeschichte des ungarischen Volkes. Acta Ethn. IL 1951. 59—60. Másutt a kitemetkezés szokását hangsúlyozza 1. MTA II. Oszt. Közi. 484—485. L. még Fehér Géza és László Gyula válaszát, uott 486—487.) 6* 83