A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

In memoriam - Banner Jánnos: Boros Ilona kiadatlan régészeti rajzaiból

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (MFMÉ) 1968 IN MEMÓRIÁM BOROS ILONA KIADATLAN RÉGÉSZETI RAJZAIBÓL 1967. szeptember 30-án múlt tíz esztendeje, hogy a Móra Ferenc Múzeum művészlelkű restaurátora, Boros Ilona rajztanárnő - 1941. november 1-től, 1944 őszéig a szegedi egyetem régészeti intézetében volt nagy szorgalmú és tehetséges munkatársam -, befejezte hosszú szenvedéssel terhelt rövid életét (1910-1957). Mindig megbízható, pontos és lelkiismeretes munkája, éles művészi meglátása, nagyban hozzájárult annak a mind egyre nagyobb arányú munkának eredményeihez, amelyet az intézet a hódmezővásárhelyi, békéscsabai, makói, orosházi és zombori múzeumokban éveken át végzett, nem kis hasznára az Alföld településtörténeti viszonyai tisztázásának. E múzeumok rég lebontott kiállításai is tanúskodhatnának jó ízlésű, pontos munkájáról. Nem volt abban az időben az intézet munkatársainak olyan publikációja - bármelyik hazai vagy külföldi szakfolyóiratban jelent is meg, - amelyiknek grafikus ábrázolásai ne az ő keze munkájában kerültek volna a nagy nyilvánosság elé. (L. Dolg. 18/1942/162 és 19/1943/222 stb.) És ezek közt nem volt egyetlen olyan sem, amelyik ellen kifogást emelt volna a tárgyilagos bírálat. Mindez és későbbi múzeumi munkája (MFMÉ 1957 257-258) bizonyítják, hogy bár nem erre a munkára készült elsősorban, ebben a körben is meglátta a szépet, a szükségeset és megtalálta vele született szépérzékének kielégítését. A kezébe vett komplikált mintákban soha se azt látta, amit más bele akart volna magyarázni, akár a figurális, akár az egyszerű vonalas rajzokban, hanem azt, amit maga látott, alaposan megismert, és gondos munkával papirosra vetett, nem mechanikusan, hanem sokszorosan ellenőrizve önmagát. Más gondolata szerint alakítani, torzítani, vagy éppen meghamisítani az előtte fekvő, „mesterművet" soha se tartotta volna összegyeztethetőnek aggályos lelkiismeretével, a saját művészi önérzetével. Bár tisztán látott, de soha se magyarázott, mert ezt nem tartotta feladatának. Olyan megbízhatóan, pontosan adta vissza a vonalvezetést, mint a középkori kódexírók az eléjük tett szöveget; azt a vonalvezetést, amit az őskortól, a népvándorlás korán át, a magyar középkorig dolgozó, az övéhez hasonló művészlelkek rajzoltak, a gyakorlati vagy éppen kultikus célokat szolgáló edények oldalára, amelyeket a régmúlt idő fazekasai, korong nélkül, majd korongon megformáltak, az ötvösök, magukkészítette agyagmintákban kiöntötték, gondosan, finoman megmunkáltak. Ahogy nem szerette volna, hogy a saját művészetének alkotásait, - képeit, rajzait -, az ő beleérzését mások félre magyarázzák, éppen úgy ügyelt arra, hogy ő se tegye ezt a régen előtte dolgozókkal, azok ránk maradt művészi alkotásával, akiknek ügyességét, csapongó fantáziáját, soha se győzte eléggé dicsérni, magasztalni. 315