A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

P. László Emőke: Endre Béla festészete

Stílusának kialakulására ezek azonban nem voltak jelentős hatással, így az Olaszországban eltöltött éveket elsősorban az anatómia valamint a festészettechnika elsajátítása esztendeinek tekinthetjük. A régi olasz művészet megismerése pedig egész életére kiható élmény. Rövid hazai és müncheni tartózkodás után, 1898 szeptemberének végén Párizsba megy (1898-1900 nyara). Az elmúlt korok művészetének bűvöletéből forrongó új törekvések közé kerül. Ebben az időben az impresszionizmus már sikert és elismerést arat. Az atomizáló folyamat véghezvitelének mintegy igazolásaként megjelenik Signac könyve - Delacroixtól a neoimpresszionizmusig. A Nabik 1899-ben nagy gyűjteményes kiállítást rendeznek. Cézanne az ember irányt és értelmet adó szerepét, a tiszta teret és formát akarja érvényre juttatni a festészetben, vele ellentétben Van Gogh az érzelmek expresszív erejével írja át a látványt, Gauguin pedig szőnyegszerű dekorativitást keres a látvány színei között. De mint Madarász óta annyiszor megtörtént már Párizsba került festőinkkel, Endre Béla sem ezekhez az új irányzatokhoz csatlakozik - pedig ismeri őket — hanem a századvég konzervatív művészetével kerül kapcsolatba. A Julian akadémiára iratkozik be. Az akadémia festő-tanárai ebben az időben Jules Lefèbre, T. Robert-Fleury, Bougereau, Ferrier, Jean-Paul Laurens. Közülük Lefèbre, Laurens és Robert Fleury a francia akadémikus történeti festészet két legjelentősebb mesterének Cognietnek és Delarochenak tanítványa és követője. Stílusuk а klasszicizmus és a romantika között ingadozik. Bougereaura és Ferrierre a fölületes idealizmus jellemző, életképeket, vallásos és mitologikus jeleneteket festenek sima, tetszetős és érzelmes módon. Leveleiből arra következtethetünk, hogy ebben az időben Endre Béla is teljesen a francia akadémikus festészet szellemében dolgozik. S mikor hazajön eleinte nem veszi észre azt a hatalmas szakadékot ami e festészet és a magyar valóság között tátong. Itthon is mitologikus téma foglalkoztatja, s ez a Léthe partján. A képet még 1898-ban, Franciaországba való utazása előtt kezdi festeni, s mikor hazajön folytatja. A megsemmisített képen a mélyen a sziklafalak közt csillogó vízhez tart a feledést kereső halottak menete. Témáját több változatban is megfestette, de egyiket sem érezte megoldottnak. Egyre jobban vergődött vele. Ebben nyilvánvalóan nagy része volt annak — mint már többen megírták - hogy közös műtermükben Tornyai ekkor a Juss-t festette. Bizonyos, hogy Endre Béla minél jobban megszerette Vásárhelyt, képét annál idegenebbnek érezte ebben a világban. Végül is szétdarabolta, úgyhogy már csak az ő és barátai visszaemlékezéseiből képzelhetjük magunk elé. E szétdarabolást egyúttal jelképes cselekedetnek is tekinthetjük, végleges leszámolásnak a szokványos akadémikus témákkal. Festészetében számára valami egészen új kezdődik. Az 1901-es esztendő fordulópontot jelent életében és festészetében is. Ez a dátum tekinthető Vásárhelyen való végleges letelepedése kezdetének. Az az ellentét, amely az utazásairól hazatért széles körű irodalmi, zenei, képzőművészeti tudású fiatalember és a maradi Vásárhely között fennállt, első pillantásra megoldhatatlannak látszott. Látszólag két lehetőség állt előtte, vagy előbb utóbb elhagyja Vásárhelyt, vagy önmaga is elvész az alföldi porban. Ő azonban egy harmadik, az egyéniségének egyedül megfelelő utat választott: élete végéig Vásárhelyen maradt és minden tudásával, tehetségével szűkebb hazája felemelkedéséért küzdött. - Hamarosan Vásárhely egyik legjobban becsült és szeretett embere lett. „. . . előkelő, finom megjelenésű volt. A járása egy kissé olyan csetlős-botlós . . . minden körülmények közt halkszavú volt."

2 Kedvelte 2 Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Budapest én. 103. 220