A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Dankó Imre: Kallós Ede emlékezete

seknek abban, hogy szobrász lett. „Vásárhely végtelen rónasága, felékesítve az azon dolgozó gyönyörű csoportokkal, meg a drámai mozzanatokban gazdag Tisza áradása, mélységes nyomokat hagytak lelkében... felejthetetlen volt eló'tte, midőn hajnalban félreverték a templomok harangjait és meglett emberek, fiatalok, asszonyok, lányok tódultak talicskákkal, szerszámokkal felszerelve a tiszai gátra, hogy a mentőmunkálatokat végezzék. Az ijedt gyermekek szemével nézte az elvonulókat. Ma is látja az arcokat és csoportokat. A vásárhelyi paraszt lakodalmas menet templomba vonulása pompás feladat egy dombormű megalkotására. Ezeket a képeket — és még hányat! — ismertebb művész korában szerette volna megjeleníteni komoly plasztikai formában..."

10 Ez a vásárhelyi impulzus, francia könnyedséggel oltott naturalizmusát reálissá, élettel telítetté tette. Véleményünk szerint sikereiben nemcsak „a feltűnő hasonlóság" játszott nagy szerepet, hanem az a nagyfokú művészi realizmus, amely munkáin megmutatkozott. Karakterizáló erejét minden esetben erősen befolyásolta az ábrázolt személyhez való szubjektív viszonya. Ez ott kezdődött, hogy nem mindenkit volt hajlandó megmintázni. Temperamentumos, érzelmeket, indulatokat kifejező szobrai pedig csak azok, ahol az ábrázolt egyéniségekhez közös eszmei szálak fűzték. Ilyen szempontból különösen figyelemre méltó gyulai Erkel szobra s nemkülönben az igen sok, többségében szokványos Kossuth szobrok közül kiemelkedő szegedi, illetve makói Kossuth szobra. Könnyedén bánt az anyaggal, igen gyorsan dolgozott s alkotásai többségén a gyors munka nyomainak is kifejezésbeli jelentősége van. Különösen érezhető ez gyulai Erkel szobrán és a higgadtabb nyíregyházi Bessenyei szobron. Bár a milleneum éveiben, az emlékszobrok virágkorában élt és alkotott, nem sok érzéke volt a pátoszhoz. Tudott fenséges lenni s ezt leginkább építészeti elemek alkalmazásával, csoportos kompozícióval, monumentalitással biztosította, mintsem pátosszal. Azt, hogy a pátoszt kerülte, egyéniségével magyarázhatjuk: közvetlen, mindig dolgozó, szerény ember volt, aki a nagy dolgokat valóban nagy dolgoknak és a kicsinyeket valóban kicsiknek képzelte. Barátai, ismerősei őszinteségéért és olykor-olykor szinte naivság számba menő egyszerűségéért tisztelték és becsülték. Érdekesen mondták el róla, hogy egész testi és lelki mivoltában, alkatában magyarrá, közelebbről alföldivé, hódmezővásárhelyivé tudott lenni; „provoncialista" úgy, hogy megjárta Párizst, hogy megcsodálta Pest. Munkássága nagyhatású volt. Sokan tekintették példaképnek, még többen használták kiindulópontként. Munkásságának utóéletét, hatását mindenekelőtt Pásztor János, de a későbbiekben nem kisebb szobrász, mint Medgyesy Ferenc alkotásaiban is nyomon követhetjük. Munkásságával, művészi fejlődésével, életműve összeállításával mindenféleképpen érdemes volna behatóbban foglalkozni, mert hatása napjainkig tart és mert alkotásai ma is gyönyörködtetnek, tanítanak bennünket. Egyes közlések szerint 1952-ben, a Művészeti Lexikon szerint azonban 1950. március 11-én halt meg Budapesten. Dankó Imre 10 Kiss L. i. m. 34. 170