A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Báldy Flóra: Szedettes bunyevácz szőttesek

nyugodott, míg rá nem adták a csancsánás ingét és a hozzákészített ölt özetét, attól félt, hogy ha meghal, nem ebbe öltöztetik. A szemtanúk szerint a csancsána szövése sok bunyevác családban még ma is meglevő, de már csak a padláson heverő, alacsony, nyugati típusú szövőszékeken történt. A fonal felvetésére már kevés az adat. Volt, aki látta, hogy az utcán vetették fel, s nagy kövekkel rögzítették a két végén a felvetéshez használt deszkákat, volt aki úgy látta, hogy a ház falán vetették fel a vékony fonalakat. — Baján a csancsánát még legtovább szövő Vidákovics Rókusné akkor még élő nagy idős leánya szerint az ő anyja a szobában vetette fel a fonalat. Mint 12—13 éves leány segédkezett a gombolyításban. A kis motringokat előbb jól szétrázták, mert a vékony, főleg az erősen sodrott bodros fonalak igen könnyen öszzetapadtak. A vékonyszálú fonál könnyen kócolódott, s ha az anyja nem vette észre, titokban gyorsan eltüntette a gubancos részt. A felvetésre sima fonalat használtak, a leszövésre, a női ingekhez legtöbbször bodrosan sodrottat. Általában 46—48 cm szélességben, 2 nyüsttel szőtték a csancsánának az alapanyagát, amit ők tkánya, tkányica néven neveztek. Ebbe az alapanyagba szőtték a vastagabb, kevésbé sodrott fonállal a mintákat. A minták kialakítása nem a szokott szövési módon nyüstök, félnyüstök, szövődeszka, vetélő segítségével készült, ahol a mintát kialakító szál az anyag fonákján egész szélességben végigvezetődik. A minta kialakításához használt vastagabb fonálból kis motringokat tekertek, ezeket kézzel bújtatták át a kötőtűvel, lapos csont- vagy fémtűvel felemelt szálak közé. Annyi motringgal dolgoztak, amennyit a minta megkívánt. Ellentétben a szokásos szövésekkel, szövés közben itt a minta fonákja volt felül, s a vezetett szálak a szövőasszony előtt lógtak. Nagyon pontosan kellett a szálakat számolni, mert az elhibázott részek fejtése majdnem lehetetlen volt. Ritkább felvetésnél egy-egy mintaelemet 4, a sűrűbb láncsoroknál 6 láncfonal alkotott, tehát 2, illetve 3 láncfonalat kellett felszedni, s a vastagabb fonalat ezen átbújtatni. Minden felszedett mintasort 2 sor vékony fonállal szőttek végig a vetélővel. 2, illetve 3 sor vastagabb fonállal vezetett mintasor és az ezeket leszövő 2—2 vékony vetüléksor alkotta az egy-egy merőleges irányú mintaelem magasságát. A bordával óvatosan kellett a szálakat leverni, mert a vékony fonál könnyen szakadt. Nehéz technikája miatt nem mindenki, vagy legalábbis nem mindenki egyformán ügyesen érthetett ehhez a szövéshez, amint a népművészet bármelyik ágában is igazán kimagaslóan értékeset és szépet mindig csak átlagon felüli tehetséggel s ügyességgel rendelkező alkothat. Egy jónevű, ügyes bajai műtakáccsal is megvizsgáltattam az egyik ilyen szedettesen szőtt bunyevác munkát, aki kijelentette, hogy az alapanyaga lehet ügyesen készített háziszőttes, de a mintát már nem szövőszéken szőtték bele, hanem a kész szőttesbe belehímezték. Képtelennek tartotta, hogy a hajszálvékony fonalat ki lehessen számolni és a sok szál vezetésével valaki vesződni tudjon. Valóban, bámulatra méltó türelem kellett a csancsánák szövéséhez. Egyik adatközlőm

1 emlékezett, hogy nagyanyja a csancsána szövésekor már hajnali négykor ült a szövőszéke mellé, amikor még az egész ház mélyen aludt és csend volt. Kis mécsese mellett, meggörnyedve számolgatta, szedegette a szálakat, szőtte lányának, unokáinak a szebbnél-szebb mintákat. Ugyanez az adatközlőm mondotta, hogy legidősebb nővérét az édesanyja meg akarta tanítani csancsánát szőni, de annak már nem volt kedve és türelme hozzá, így szigorú anyjuk rázárta a szoba ajtaját, úgy kényszerítette, hogy a saját kelengyéjébe csancsánás ingnek 1 Ulakity Sándorné. Baja. szül. 1873. - 2. J. 100