A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Kresz Mária: Maksa Mihály tálas

mázas (93. sz.), és akad egy-egy butellája, még 1908-ból is, amelynek alja sárgamázú. Emlékeztetünk Maksa Judit szavaira, hogy a sárga máz folyóedényre, a zöld máz babramunkára való. A régimúltú rézoxidos zöld tehát tovább maradt fenn a különleges edényeken, mit az ugyancsak régi múltú vasoxidos sárgát a dudi szín váltotta fel. A dudi föld nagyjából visszaadja az előbbi színhatást, de távolról sem annak gyönyörű ragyogását. A változtatás oka a század közepén valószínűleg az lehetett, hogy a dudi festék égetésnél igénytelenebb, mint a kemencében könnyen összeragadó sárgamáz. Maksa edényeinek alapszíne tehát a földfesték színeinek megfelelően vörös, fekete, dudi, esetleg fehér, — ugyané színekből áll a minta, valamint zöldből. A régi edényeken szabálytalan zöldmáz foltokkal hangsúlyozták a mintát, — Maksa Mihály edényein némelykor még találkozunk ilyen zöldmáz foltokkal, immár dudi alapon. Maksa nagyon szerette a fekete-fehér, fekete-sárga, fekete-vörös-fehér ellentéteket, kedvelte a felemás alapszínre festett edényeket. A fekete-világos ellentét bizonyos puritán hatást ad, ugyanakkor ez a kétszínű alap munkaigényesebb, mint az egyszínű, — de szorgalmas mesterünk nem sajnálta a fáradtságot még a közönséges folyóedényeknél sem. A díszítés alapelemei: korongon húzott csíkok, valamint pöttyök. Vásárhelyen ez általános volt, más mesterek is mondták, hogy régen kevés volt a virág, inkább „csíkoltunk, pötytyöltünk". Maksa Mihály sok tárgyán nincs más dísz, mint a felemás alap és a fehér pöttysor. Megrendelésre készülő tárgyain gyakori a körzővel előrajzolt mértani minta, vagy csupán karcolva, vagy át is törve. Ennek gondos, pontos kivitele megint rendszerető jellemre utal. Virágmintái nem oly merészek, mint a század első felében, de még elég nagyvonalúak és folytatásai a régebbi mintáknak. Még nem olyan aprólékos a virágozás, mint az ifjabbik Maksa István 1893-as komaszilkéjén és az ahhoz hasonló tányéron. Szerencsére nem érintik Mihály művészetét a századforduló tanfolyamai, az 1896-os gyakorlóiskola által elterjesztett magyaros minták, sem az 1902-es években tanított ólompapír sablonnal való festés. A munkával elfoglalt tálasmestertől távol állt, hogy ilyen tanfolyamokra eljárjon, s így haláláig, 1908-ig megőrizte azt a hagyományos stílust, amelynek gyökerei generációkig követhetők vissza. Még egy ok van, amiért Maksa Mihály megmaradt a hagyományok keretében, s ez egyéniségében rejlik. Ha szerette is mesterségét, ezt nem ambicionálta különösebben, nem az újra és különösre törekedett, hanem az adott formák minél tökéletesebb magvalósítására. Szerénysége a családjától örökölt edénykincshez kötötte, s tökéletességre való törekvése szabta meg, hogy e formákat minél szebben valósítsa meg. Edényeinek nemes alakja, színeinek tisztasága és ízléses összetétele, a részletek gondos kivitele, mind a pontos, rendes munka szeretetét mutatják. Fő díszítőeleme az írás, betűit a tartalomhoz méltóan írta és rendezte el. Ezekben rejlik Maksa Mihály jelentősége: korának hagyományaihoz szerényen alkalmazkodva iparkodott azokat minél tökéletesebben megvalósítani, aminthogy embernek is tökéletes és igaz iparkodott lenni. Művei és írásai nyomán előttünk áll a sok száz vásárhelyi tálas közül egy szerény mester, akinek nemcsak műveit, hanem életét, nehéz sorsát, gondolatvilágát is oly mértékben megismerhettük, ahogyan erre ritkán nyílik alkalom. 10 A Móra F. Múzeum évkönyve 145