A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Kresz Mária: Maksa Mihály tálas

A szilkék, bögrék Maksa Judit szerint szintén „sárgák" vagy „fehérek" voltak, de lehettek „feketék" (sötétbarna), vagy pedig „félig barna, félig sárga". A kanta lehetett mázatlan, sárga és zöld mázfoltokkal. Ez volt az ún. „mázvirágos" kanta. Mindig födővel készült és mindig párosan. Mázvirágos kanta maradt a szomszédban, de Judit szerint nem a mester, hanem valamelyik segédje csinálhatta. A kantán tehát megmaradt a múlt század első felére még oly jellemző sárgamáz használata. (A sárga mázat meg kell különböztetni a fent említett újabb eredetű földfestékből, a „dudi földből" készített sárgától.) Maksa Judit szerint apja sárgamázasat csak „folyóedcnybe" csinált és megkülönbözteti a folyóedénytől a „babramunkát". „Ha olyan babramunkát csinált, azt bekarcolta és zöld mázzal öntötte le", — a zöld tehát a kivételes, egyedi edény színe volt, elsősorban a butellák színe. Maksa Istvántól szignált butellát nem ismerünk, de házában maradt egy 1894-es darab, mely Judit szerint az ő müve (9. sz.). „Jó atyám csinálta, házi szükségletre". Technikáját (nemzetközi szóval sgraffiato) így magyarázza: „leöntik fehérrel., lyuggalóval karcolják, leöntötték zölddel". ,,Zöhl buté la az én nevem mikor pálinka van benem de ha pálinka nincs benem mindjá cserép az én nevem"" A vers fölött és alatt egy-egy körzővel rajzolt félkör van, egyenes oldalával befelé, ferdén bekockázva. A butella másik lapján ugyanilyen félkörök közé írta az évszámot, alatta és fölötte ügyetlenül kígyóvonalat húzott, ún. „halálfog"-at. A keskeny oldalára szintén kigyóvonalat rajzolt. Több butella felirata és mintázata teljesen megegyezik a fenti darabbal és ezért ezeket szintén Maksa Istvánnak tulajdonítjuk (I —15. sz.). Mindegyiken nagyon jellegzetes az / számjegy írása. Feltűnő azonban, hogy ezeken nem „biitéla"^ hanem „butyéla" az edény neve. Némelyiken a vers: ,,Az én nevem butyéla benem van a pálinka igyál pajtás belőle csak föl ne bukjál tőle vivát." A pálinkás „butykost"" (butykoskorsót) is egyszín zöldre öntötte. „Az a karcolt minta volt rajta, mint a butyelán, meg a betű." Ilyen nem maradt fenn. István munkája közül legfontosabb számunkra egy zöld csali kancsó, a „mihók"". Formája ugyanolyan, mint Mihály 1871-ből való darabja (1. sz. I. t. 4.). A száj alatti rész áttört, ez világos színű, az áttörés alatt cső vezet körül, tele csecsekkel. Füle is cső és a fenékszögben körül is cső van. Neve Judit szerint „rejtélyes kancsó"''. „Mikor jött a társaság, akkor bevittek benne bort és aki nem tudta a titkát, nem tudott belőle inni. így szórakoztak akkor disznóölésen, névestén." I888-ra datált, ezért nem tudjuk, hogy Mihály vette át ezt a formát mesterétől, vagy talán István vette át tőle. A rejtélyes kancsó mindenesetre egyedülálló edényforma, e két darabon kívül több ilyet nem ismerünk, bár a két forma, amely ebben egyesül, a kerekszájú fortélyos csalikorsó és az összenyomott szájú kancsó külön-külön nagymúltú és széles elterjedtségű edény. 120