A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók

Az első világháború után a szerb vontatók munkaöltözete is némi változáson ment át: a fiatalabbak szűr helyett esőkabátot, gatya helyett posztó pantallót, bocskor helyett bakancsot viseltek. A vontatók fizetését a vontatólovak száma, a vontatás távolsága, a hajó rakománya, ill. az határozta meg, hogy üres, egészterhü vagy félterhü hajót vontattak. Ezeken kívül az is sokat jelentett a bérezésnél, hogy milyen volt a kereslet és kínálat pillanatnyi helyzete. Ha sok vontató várt munkára, akkor a gazdák leverték az árakat. Máskor viszont, pl. amikor a kocsisok a mezőgazdaságban dolgoztak és fontos volt a szállítás, a gazdák drágábban fizették a fuvart. A vontatókat, — mint már említettük — nem napszámra fizették, de ha átlagos keresetüket napszámra átszámítjuk, úgy látjuk, hogy kb. kétszerese a fuvaros napszámnak és még többszöröse a mezőgazdaságban fizetett gyalog napszámnak. A bérezésük reális mérlegelésénél figyelembe kell vennünk, hogy mostoha időjárás esetén is vontattak, amikor az előrehaladás embertől, állattól egyaránt kitartó, nagy erőfeszítést követelt. Emellett magukat élelmezték és keresetükből tartották a lovakat is. Ha többen vontattak együtt, a bérből közösen vettek élelmet, ha hazulról nem vittek magukkal ló-eleséget. A megmaradt pénzen osztozkodtak. A bér elosztása aszerint történt, ki hány lovat adott a cukkba. Tehát pl. a 4 lovas kocsis kétszeresét kapta a 2 lovas kocsis keresetének. A szénát könnyen megtakaríthatták, mert találtak a lovaknak a vízparton legelnivaló mezőt, de a kukoricát vagy zabot — ami a vontatólovaknak az erőt adta — már pénzért vásárolták. Saját termésük — ha volt egyáltalán — nem tartott el újig. A 80 éven felüli deszki hajóvontatók még emlékeztek a marosi sóshajókra., amiket Lippára vontattak. Ez a nemzedék az 1900-as években benne élt és benne dolgozott a fahajókon történő gabonaszállítás utolsó, hanyatló korszakában. A gabonáshajókka] végigjárták a Tiszát, Tiszafüredtől Titelig, a Maroson leggyakrabban Aradig. Kőrösön Szarvasig „hajóztak", sőt többen a Dunán is voltak Pancsováig hajóért. A hosszabb utakon találkoztak máshová való vontatókkal is. Ismereteik szerint a Tisza mentén Szolnokon és Csongrádon voltak még hajóvontatással foglalkozó fuvarosok. A csongrádi vontatóknak kevés lehetett a munkájuk, mert többször meg akarták akadályozni a deszkieket, hogy a Kőrösön vontassanak. Pl. tavasszal a Kőröstorkolatnál várták a szegedi hajókat és azt állították, hogy feljebb a Kőrösön nagy az árhullám és amiatt nem lehet haladni. Az volt a céljuk, hogy a raboktól átvehessék a fuvart. Persze a deszki kocsisok nem fordultak vissza az ilyen híresztelések miatt. A század elején neves hajósgazdák voltak Szegeden: Tóth Ferenc, Boros István, Gedó Márton, Tombácz Mihály, a Kopasz család tagjai. A leggazdagabb Tóth Ferenc volt, aki fahajóit az első világháború előtt már saját gőzhajójával vontatta. Az ő tulajdonában volt Szegeden az utolsó nyolc bőgőshajó, amelyeket 1917 nyarán adott el a Ferenc csatorna vállalatnak.

27 A tetejes gabonaszállító hajókat nevezték hőgöshajónak (orrtőkéjük díszes faragványa után), a Maroson járó kisebb búzáshajókat buresellának (adatközlőink szerint ezt a megnevezést a más vidékről való uszálykormányosok használták először) és emlegettek bomyúszájú hajókat (ezeknek az orrtőkéje nem függőlegesen, hanem vízszintesen állott, tehát a hajó eleje nem hegyesen, élben végződött, mint a bőgőshajóké). A tetejes hajókon gabonát, kukoricát, dohányt, olykor fát, rőzsét, követ szállítottak. Kukoricával megrakott egészterhes hajókat különösen a Bácskából: Törökbecséről, Óbecséről, Musulinból fuvaroztak. 27 Móra Ferenc: Föl se hajózunk, le se hajózunk, Pesti Napló, 1917. júl. 7. 108