A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók

rákos vigyázott. Rossz időben olykor fedett helyre, a folyómenti községekbe valamely ismerős paraszt istállójába kötötték a lovakat. Előfordult nemcsak ereszkedés, hanem vontatás közben is, hogy a hajó szelet hevert, azaz erős ellenszél miatt vesztegelni kényszerült. Ezt az időjárás miatti kényszerű tétlenséget dángubának, •dángubázásn&k nevezték. A hajósok ilyenkor dángubát kaptak (fizetett napszámot), de a vontatóknak nem mindig fizetett a gazda. A hajózás megindulása általában március elejére esett. Amint a zajló jégtáblák eltűntek a folyókról és ,,kinyílt az idő", a folyóparton megindult a sürgés-forgás. A vízből élők: hajósok, bágerosok (kotróhajón dolgozó munkások), vontatók, zsákolok, kubikosok, figuracsinálók, hajóácsok mind a parton gyülekeztek, mert ott kaptak munkát, — ha télen már el nem szegődtek valamelyik hajósgazdához. Hosszú, kemény tél után sok családnál nagy szükség volt a kereső családfő első tavaszi keresetére. Ilyenkor volt fuvar bőven: indultak a tiszai bőgőshajók és a marosi burcsellák gabonáért, a homokoshajók meg sóderért, építkezésnél használt homokért a Tiszára és a Marosra. A fahajózás virágzása idején a vontatás rendszeresen adott munkát a deszki kocsisoknak márciustól november- decemberig, amíg valamelyik szakaszon be nem állt a Tisza. A jég nagy kárt tehetett a fahajókban, ezért a hajósgazdák arra törekedtek, hogy a Tisza befagyása előtt védett helyre, téli kikötőkbe juttathassák hajóikat, így is előfordult több ízben, hogy mielőtt a hajó a tötthelyve ért volna, befagyott a Tisza. Ilyen esetben a kormányos írást adott a kocsisoknak a történtekről, azok kocsira rakták holmijukat és haza indultak. Szegeden a kapott igazoló írás felmutatása fejében a hajótulajdonostól vagy megbízottjától megkapták hátralékos bérüket. Ugy mondják, csupán Tóth Ferencnek, az 1900-as évek legnagyobb szegedi hajósgazdájának volt az a szokása, hogy a vontatás teljesítése után hajókormányosa teljesen kifizette a kocsisokat. A vontatók 10 lóig 1 kocsival indultak útnak, de 10-nél több vontatólóhoz már 2 kocsit fogtak be. 2 vagy 3 lovat fogtak a kocsi elé, a többit a saroglya után kötötték. Ha közelebbi helyre — Klárafalva, Ferencszállás, Makó — vontattak, nem vittek kocsit. Olyankor lóra ültek és a perecet fölkötötték a ló hátára, hogy a hámfa ne akadályozza a járásban. Ha az idő megenyhült és a folyó nem zajlott, a deszkiek télen is vontattak. Jellemző, hogy még nagy ünnepek: karácsony, vízkereszt napjaira is vállaltak fuvart Ez is mutatja, hogy a munka és a végzett munkáért járó kereset volt számukra az első, pedig sokszor már nem a megélhetés biztosítása volt a hajtóerő. A vontatók kora tavasszal és ősszel vastag gyapjúnadrágot és gyapjúkabátot viseltek. Anyagát az asszonyok rokkán font gyapjúfonálból házilag szőtték. A házi szövés a deszki szerbeknél általános volt. A megszőtt anyagot nedves állapotban mángolták és utána varrták meg a szükséges ruhadarabot. Az így készült anyag — úgy mondják — különösen esős időben volt hasznos, mert nem ázott át. Ugyancsak esős, hűvös időben hordták a szűrt és szűrkankót. Az abrakosoknál nyáron is volt szűr, hogy ne fázzon hideg éjszakákon, miközben a lovakra vigyáz. Hideg időben egyesek bekecset — birkabőrből varrott ujjatlan téli ruhadarab — is hordtak. Hagyományos lábbelijük a bocskor, régebben szijasboeskort, az utóbbi évtizedekben csatosbocskort viseltek, amit szegedi bocskorostímároktól vásároltak. Esős időben, amikor a folyópartot sok helyen mély sár vagy víz borította, a tehetősebbek csizmát hordtak. Nyári öltözetük: házi szövésű vászoning, vászongatya (bőgatya), egyeseknek festőkötő, fekete zsíros kalap vagy szalmakalap. Sokan nyáron is bocskort hordtak, hogy ne sértsék föl a lábukat. Az élelmet szőr vagy bőrtarisznyában tartották. 107