A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)
Juhász Antal: A deszki hajóvontatók
nuk. A deszki szerbeknek ezt a szaldomozását szolnoki adatközló'i alapján Betkowski is kiemeli. 18 Jól betanított vontatólovakkal nem is volt ez olyan nagy virtus, hiszen a lovak tudtak úszni és a vízben is mindig a prednyákot követték. Arra is van példa, hogy kompon szaldomoztak. Egy ilyen esetben a komp majdnem a Tiszába fordult, mert a vontatólovak mind az egyik oldalába tömörültek. Akárhogyan is jutottak át a másik partra, — ahol a ficsórjárás folytatódott — mire át szaldomoztak, mindenképpen eltelt egy-két óra. A vontatást nehezítették a Tiszába torkolló kisebb árkok, csatornák, amelyek a vadvizeket a folyóba vezették. Ezeket a hajósok és a vontatók /ö/r-nak nevezték. Amikor ilyen árkokhoz közeledtek, meghajlózták a lovakat, ezáltal a hajó lendületbe jött, ekkor a lovakat lekapcsolták a rúdról, átúsztattak az árkon és utána ismét ráfogtak a vontatókötélre. Kemény próbára tették a vontatókat és hajósokat egyaránt a Tisza merész kanyarulatai, ahol nagy a folyó sodrása és /imányok képződnek. Ilyenkor sok múlott a kormányoson, aki ha ügyesen kormányzott a timonnyal, akkor a víz sodra nem tolta a hajót a kanyar külső hajlata felé, hanem az a sodrást kihasználva úszott fölfelé a folyón. Nagy víznél azért a kormányos sokszor kiküldött a hajóról egy-két embert a partra, akik a büszkével, 1! ' kötélen tartották a hajót, hogy az ár el ne vigye és a vontatólovakat vízbe ne rántsa. A hajót nem mindig egyforma hosszú kötélen vontatták. Volt, hogy csak 80— 100 m, máskor 200—250 m hosszú lovaskötél húzódott a cukktól a hajóig. Különösen akkor kellett hosszúra ereszteni a kötelet, ha a folyó áradni kezdett és a cukk kijjebb, a védőtöltés felé kényszerült vontatni, a hajó pedig a mély vízben, lényegében a nyári meder helyén haladt. Olykor hosszúra eresztették a kötelet akkor is, amikor a hajónak a folyóban képződött porondot, zátonyt kellett kerülnie. Utána ismét rövidebbre fogták a vontatókötelet, a hajósok úgy mondták: „...beszőtték a kötelet a hajóra." Ez úgy történt, hogy valamelyik hajós vagy a kurtulás odaszólt a kocsisoknak: „Szólídd mög a lovakat!" A kocsisok a lovak közé csaptak, mire a hajó meggyorsult. Jó meghajlózás után a cukk lelassított és akkor a hajósok a meglazult kötél hosszából 10—15 m-t „fölszödtek a bakra." Egyébként könnyebb volt a hajót rövid kötéllel húzni, mert abban az esetben kevésbé akadt el a kötél a parti bokrokban. Amikor a vontatóút felőli oldalon akarták kerülni a zátonyt, azt kiáltották a kocsisoknak: ,,Hahó, nyúccsad a kötelet!" Olyankor nemcsak a kurtulás ló, hanem az egész cukk kifelé, a part felé húzott. Ha a ficsórjárást helyenként kissé elöntötte a víz, de a lovak még bírtak húzóerőt kifejteni, a szerb kocsisok folytatták a vontatást. Ilyenkor persze lóra ültek. Tavaszi áradáskor azonban előfordult, hogy a Tisza és mellékfolyók teljesen elárasztották az árteret és lehetetlen volt lóval vontatni. Ilyen esetben előnyösebb volt, ha a hajó az ártéren haladt, mert ott kisebb szokott lenni a víz sodrása. Az ártéren csáklyákkal igyekeztek előre nyomni a hajót. A csákiya 4—6 m hosszú, egyik végén megvasalt, másik végén támasztóval ellátott rúd. Úgy használták, hogy a hajó elejéről indulva, a haladás irányának háttal a csáklyát a fenéknek támasztották és szinte kinyomták maguk alól a hajót. Két-két hajós a fahajó két oldalán csáklyázott, a kormányos pedig irányította a munkát. Amikor az ártéren magasra emelkedett a víz. volt úgy, hogy egészen a töltés oldalában csáklyáztak. Ha csáklyával 18 Betkowski: Adatok a szolnoki hajósok életéből, Ethn. 1954. 105. 19 A büszke erős, megvasalt végű karó, amelynek kampós részére hurkolták a hajókötelet. A büszkét ferdén a földbe szúrták, ránehezedtek és így visszatartották a hajó futását. Főleg tutajeresztők használták. 102
