A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely

megvolt a bizalmuk, mert tudták, hogy ez biztosan kisipari készítmény. Ezt a festők úgy használták ki, hogy két vég tarkázott vásznat hátlapjával összefordítva akasztottak a ráfra és úgy festették meg. így többet meg tudtak egyszerre festeni és az indigóval is takarékoskodtak. Miután az anyag megkapta a megfelelő színárnyalatot, a szárítóba viszik. Teljes száradás után kénsavas fürdőbe kerül. A gyenge, kb. 3°/o-os kénsavas-sósavas vízben kioldódik a vászonból a mintázásnál ráragadt pép és fehéren kirajzolódik a minta. Ezután az anyagot hideg vízben jól kiöblítik, majd kiterítik száradni. A Duna és Tisza mellett a kékfestők régen a folyóban mosták és öblítették a végeket. A következő munkafolyamat a keményítés. Régen a legtöbb kisműhelyben kézzel keményítettek, ma azonban már Perényi is keményítős gépet használ. A kipaszobában még megvan a 80 literes keményítőfőző üst, amiben a mester maga főzte a fagygyús búza- vagy kukoricakeményítőt. Főzés után a keményítőt vízzel lehűtötte olyan hőfokra, hogy a kéz kiállja és a vásznat átuncigolta (áthúzta) a keményítőben. Volt egy egyszerű kis faeszköze, a fastráfer vagy más néven stráfoló fa (középen kivájt kis fakarika), ezen áthúzta a sűrű keményítőben megmerített anyagot. így a fölösleges keményítőt kipréselte a kelméből. Az anyagot közben az üst fölött a falba erősített doknirz. tette, majd amikor végzett az egész véggel, kiterítette az asztalon és fölprakkolta. A prakkoláskor fölrázta, az asztalhoz ütögette az anyagot, hogy egyenletessé tegye a keményítőt, és ne legyen „pacnis", csomós. Utána az anyagot megszárították, majd újból keményítették. Perényi úgy mondja, hogy általában kétszer keményítettek. Az Alföldön szerették a fényes, babos festőt, az ilyet négyszerötször is keményítették. Az anyag minden keményítés után egyre gyorsabban száradt. Ezután jön a mángorlás előtti belocsolás. A mángorlás előtt pár nappal az anyagot mögszentölik és a belocsolt árut összehajtogatva ládákba teszik. A fényes, habos festőnek szánt anyagot jobban belocsolták, mert azt mángorlás közben is rejsolták (szárították), de nem egészen szárazra, hogy tovább lehessen „mángolni". A mángorlás, mangolds a régi kékfestő műhelyekben mindenütt lóerővel történt. A végárut a haspli vagy pámoló segítségével hengeralakú fagörgőkre csavarták, védőborításul erős szövésű vászonnal burkolták, vékony zsinekkel átkötötték, és így helyezték a mángorló alá, a gerenda alapzatra. Ketten pámoltak: a kisinas hajtotta a pámolót, a másik inas vagy segéd pedig igazgatta, kifeszítette az anyagot, hogy jó feszesen tekeredjen a görgőre. A ló a mángorló előtt járt körbe-körbe és járgánnyal működtette a mángorlót, amely két görgőn mozgott előre-hátra. Amikor a mángorló egy irányban a helyiség végére ért, egy karral átváltották. Ezt az átváltást hoppolásnak nevezték. „Fogd a hoppolót!" — kiáltott a munkát irányító mester az inasnak, ha az nem volt elég figyelmes. Ha új görgőt tettek a mángorló alá, azt mondták: „Főmögy a mángoló." Mángolás közben a végeket többször, rendszerint négy-ötször átpámolták, mert az anyag először bizony lelazult a görgőn. Az Alföldön a fényes, habos, csörgésnek nevezett festőt kedvelték. A kékfestett anyag fényét a többszöri keményítésen kívül a „mángolás" adta, ezért ha a mester szép fényes festőt akart készíteni, — ahogy a helyi ízlés éppen megkövetelte —, tovább „mángolta" a végeket. A mángolásníl egyszerre három ember dolgozott: az egyik a kisinas, aki a pámolót hajtotta, a másik az anyagot igazította és a görgőket forgatta, a mester pedig a pámolást és a mángorolást irányította. Régen minden kékfestő lovat tartott a mángoroláshoz és a vásározáshoz. Perényinek nem volt lova, 1956-ig mángorlója sem. Kiskunfélegyházára járt mángoroltatni, ahol a kékfestő szövetkezet műhelyében maga mángorolta meg az áruját. 1956-ban Dunaföldvárról vásárolt mángorlója villanymotorral működik, ugyancsak villany110