A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely

A mintázás, régiesen tarkázás, néhány évtizeddel ezelőtt a legtöbb kékfestő műhelyben kézzel történt. Perényi inasévei idején az Alföldön egyedül a gyöngyösi Kovács Gyulának volt mintázógépe. A székesfehérvári Felmayer kékfestőgyár működésének beszüntetése után az üzem peratinjai kisiparosokhoz kerültek. A felszerelés nagy részét Moncskó Ferenc székesfehérvári kékfestő vásárolta meg, tőle vette Perényi 1943-ban kétszínnyomású peratinját. Ezen dolgozik ma is. A tarkázásnak nevezett kézi mintázás a párnázott tarkázó asztalon folyt. Az asztal fedőlapja enyhén emelkedő, ferde síkban volt elhelyezve, erre több rétegben, pokrócot erősítettek, majd erős molinóval befedték. A tarkázó asztal felülete így olyan puha, de rugalmas lett, mint a bélyegző párna. Az asztal mellett volt az ún. sasi, amibe a mintát mártották. A sasi tulajdonképpen fakeretre kifeszített viaszosvászon, ami egy 50X50 cm nagyságú és 15—20 cm mélységű ládában volt elhelyezve. A viaszosvászon belső, bolyhos felületére kenték föl a mintázó pépet, az ún. papot, a ládát pedig félig töltötték sűrűre főzött keményítővel, ami a sasit állandóan puhán tartotta. Az általánosan használt fehér pap alkotórészei: a budai föld, ólomnitrát, ólomacetát, gumiarábikum, kékkő, timsó, rézgálic és kevés disznózsír, megadott arányban. Ezeket összefőzik és a kihűlés után egy héttel használják. Az egyszínnyomású festő fehér pappal készült. Régebben egyes vidékeken szokás volt a színes és többszínű festő viselete. Ezek előállításáról, ill. a készítésükhöz szükséges anyagokról később szólunk. Az említett papot maga a mester szokta elkészíteni. A fehér pap sokszor évekig is elég, sőt minél régebbi, annál jobb, mert annál fehérebbé teszi a mintát. A simára mángorolt fehér vásznat az asztalra terítették és megjelölték, hol kezdik a tarkázást. A kékfestő a mintát a sasiba, nyomta, ahol pap érte a mintafa kiálló fa-, ill. rézidomait, majd a mintát a vászonra illesztette. Ezután a mintát eleresztve mindkét kezével nyomást gyakorolt a mintafa felső lapjára. így a fehér vásznat a minta rajzolatának megfelelően fedő festékanyag érte, ahol azután az indigófesték nem festette be. Vigyázni kellett, nehogy a minta elcsússzon és hogy mindig egyforma nyomást gyakoroljon a mintára. A tarkázás nagy ügyességet és állandó figyelmet követelt. Inasra nem is igen bízták, a legtöbb kékfestő segédkorában tanult meg tarkázni. Átlagosan dolgozó kékfestő naponta 120—130 m anyagot tarkázott le, de persze napi 13—14 órai munkával. A peratin lényegesen növelte a termelékenységet, azzal naponta kb. 600 m-t lehet megmintázni. A megmintázott vászonba pár nap alatt beleszárad a pap és ezután következik a festés. A kékbeli anyag festésének ősi és az országban legtöbb helyen még ma is használt módja a csávafestés, ami indigóval történő hideg festést jelent. Az anyagot a kipa fölött lógó ráf га akasztják. Kétféle ráfot ismernek: kerekráf ot és csillagráfot. A kerekráf a régebbi: tulajdonképpen egy vaskerék, amin 2 cm-enként fogak vannak, ezekre akasztják az anyagot, ami úgy lóg le a ráfról, akár a rakott szoknya. Általában 2 vég vászon fér egy kerekráfra. A ráfot ezután csigán leengedik a kipáha, az előre elkészített hideg indigófestékbe. Félóránként felhúzzák 10—15 percre, hogy a levegő az indigót oxidálja. Az első húzásnál a vászon sárgászöld színű, fokozatosan átmegy a haragoszöld árnyalatba, majd világoskékre változik. Ahogy a levegővel egyre többször érintkezik, az oxidáció miatt világoskék, majd sötétkék színű lesz. Attól függően, hogy a kékfestő világosabb vagy sötétebb árnyalatot kíván elérni, kevesebb vagy több cugot ad az anyagnak. Ha egészen feketére vagy vörösre akarják festeni, 18—20 cugot is kap a vászon. Minden mester a környék ízléséhez igazodott és a már megkedvelt, bevált színárnyalatú festőt állította elő. Perényi 14—16-szori 108