A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csongor Győző: A szegedi Közművelődési Palota a forradalmak idején (1918–1919)

— No hát akkor gyerünk válogatni — mondta az igazgató, mint a népakaratot tisztelő ember, és bebocsátotta a három magyart. — Hű, de kutya hideg van itt — mondták a folyosón, amely fagyos és nyirkos, mint a kripta. Nem csoda, már két télen nem volt fűtve a nagy épület, csak az egyetlen igazgatói szoba, pár hét óta azt is a sajátjából elvont koksszal fűtteti az igazgató, hogy legalább a hivatalos órák alatt legyen hol dolgoznia a személyzetnek. A deputátusok legelőbb is oda néztek be, de konstatálták, hogy az kicsi, nekik nagyobb kell. A képtári nagyteremben azonban, ahol az árvízkép és Munkácsy megbecsülhetetlen értékű vászna van elhelyezve, azt mondták, hogy az „ölég jó, csak a széköket köll áthordani a másik tcrömből". (T. i. az olvasóteremből.) — No, most már elég a tréfából emberek, — szólt bele a tanácskozásba az igazgató. — Akár küldték magukat, akár a maguk jószántából jöttek, itt rossz helyen járnak. Sehol a világon semmiféle forradalomnak nem jutott még eszébe a könyvtárakat és múzeumokat megbolygatni. Oroszországban nem kíméltek semmit a világon, de a kultúra házaihoz ott se nyúltak. Ez nem borzsoa-intézmény, ide ötven-hatvanezer szegény ember jár évente tanulni s félváros szegényemberének itt a vasárnapi ingyenes mulatsága. Hát hogy gondolják azt, hogy itt majd egy csomó ember kaszinót rendez be magának, ahol szabadon ki s be járhat mindenki? Itt körülbelül 15 millió korona értékű gyűjtemény van, majd negyven esztendő munkájával összehalmozva, a mi ha egyszer elpusztulna, azt soha többet pótolni nem lehetne. Soha semmiféle hatóság nem lesz, se polgári, se szocialista, se kommunista, a melyik ilyen barbár dolgot megengedne, az egész világ megbotránkozására. S ha akadna ilyen barbár helyi hatóság, a kormány fogja megtiltani, hogy felelőtlen elemek szabaduljanak be az intézetbe, a melynek gyűjteményeire az állam is többet költött kétszázezer koronánál. A küldetésben járó három embert nem hozták ki a flegmájukból ezek az érvek. Azt hajtogatták, ha mindenkinek van joga hol gyűlésezni, nekik is hely kell s majd elintézik ők ezt az ügyet „ott, ahol köll". Arra azonban gondolkozóba estek, mikor az igazgató, aki minden áron meg akarta velük értetni a terv képtelenségét, megmutatta nekik azt a levelezést, a melyet az intézet biztonsága érdekében a helyi és a francia katonai parancsnoksággal folytatott. Elmondta nekik azt is, hogy a Munkástanács sem engedné meg a kultúrpalotának clkaszinózását. — De nem kérdözzük mink a Munkástanácsot, — mondták az elszánt küldetésesek. Az igazgató látta, hogy itt hiábavaló minden felokosítási kísérlet. Vállat vont és azt mondta a három magyarnak: — Hát jó, csináljátok, ahogy akarjátok, hanem annyit mondhatok, hogy ide pipás ember be nem teszi a lábát. Látjátok, mindenütt ki van írva, hogy „tilos a dohányzás". Hát én most már nem tudom, miféle kaszinó lesz az, ahol nem lehet dohányozni. A három magyar megrökönyödve nézett össze: — No látja, ez mán baj. Akkor csakugyan más helyet köll keresnünk. Ejnye, ejnye, pedig mán olyan szépen mögterveltük ezt a históriát. Ezzel eltávoztak a három leszerelt katonák és egyéb nemzetek. Az előcsarnokban azonban végigsimogatták a doberdói fa nemzetiszín pántlikáit. Ez a szomorú emlék, amelyre tán vére is hullott valamelyiküknek, nyilván megérttette velük, hogy ez a hely csakugyan nem kaszinónak való. Szegedi Napló, 1919. febr. 23. 15 Móra Ferenc — Boross Józsefnek Nagys. dr. Boross József kórházigazgató-főorvos úrnak H. Igen tisztelt Igazgató Űr, arról értesültem, hogy a városi kórház birtokába néhai Hollós barátunknak több tuberkulózis-praeparátuma van, a melyeket esetleg hajlandók volnátok a városi múzeumnak átengedni. Nekünk ugyan orvostörténeti osztályunk egyelőre nincs és 194