A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csalog József: Tűzfúró és fúró az őskorbanv

Tengelynek való fában nem válogathattam. Erre a célra szükségből és részben kíváncsiságból bükkfát használtam. A lendkereket a Szentes-ilonaparti lelet méreteihez alkalmazkodva cementből készítettem el. Ezt a darabot ragasztás, gitteles, vagy beszorítás nélkül csak ráhúztam a tengelyre és átkötöztem a már említett két helyen. A lendkerék így csak kismértékben fordulhatott el a tengelyen, ez azonban még nem magyarázta meg az eredeti darab furatának alsó szélén látható kopás létrejöttét. A továbbiak során erre is megtaláltam a feleletet. Puhafa darabra helyezve a kísérleti tűzfúrót és azt működésbe hozva, nem egészen egy percen belül az alája tett fadarab már füstölt. További másfél perc múlva a füst az egész helyiségben látható és érezhető volt. Kísérletezés közben jöttem rá, hogy a lendkereket a tengely alsó harmada magasságában ajánlatos felerősíteni, mert ha mélyebben helyezzük el azt, a forgástengelynek nem pontosan a közepén levő, — esetleg csak kissé ferdén kúposra faragott tengelyvég kiugrik a helyéről. Ennél is sokkal jelentősebb volt a második megfigyelésem: öt-hat fúráskísérlet után még a kemény bükkfatengely is annyira elkopott, hogy a szerszám használhatatlanná vált. Mégsem dobtam el azt, hanem a megkopott tengelyvégre bodzafából készült csődarabot húztam, hogy alul nyitott végébe dughassam bele a toldásnak szánt fa fúrórudacskát, vagy akár a cserélhető, behasított fa rudacskába gittéit, pattintott kőfúrót. A kísérleti cement lendkerék így a csőrész felső peremére ráfeküdt s ezzel a furat körüli kopás eredete is érthetővé vált. További kísérleteimhez puhafából készült fúrórudacskákat használtam. Fűzfával és hársfával próbálkoztam. Az eredmény sokkal jobb volt, mint az, amit keményfa használatakor tapasztaltam. Nemcsak a fúró alá helyezett fadarab, hanem a fúró maga is megpörkölődött, illetve izzásba jött. Még ennél is jobb volt az eredmény, amikor hónapokig vízben ázott, de nem korhadt uszadékfából faragtam fúrópálcát, illetve hamulúgban főztem ki a fűzfát."

2 A IV. t. 1. képen a Szentes-ilonaparti lelet segítségével rekontsruált szerkezetet mutatom be, kifőzött fűzfa fúróvéggel, egy perces működtetése végső szakaszában. Megjegyzem, hogy hasonló pálca ékelt és szurokkal beragasztott tűzkőfúróval fűzfahasábba 5 perc alatt 0,8 m átmérőjű, 3 cm mély lyukat fúrtam ugyanezzel a készülékkel. Hiba lenne azonban nem megjegyeznem, hogy a fatengelyes tűzfúró minden kőhegy nélkül egymagában is alkalmas bármilyen fatárgy kifurasára; kísérleti készülékemmel 20 perc alatt átfúrtam a munkábavett 2,6 vastag, hasított fűzdeszkát. Ez a megfigyelés azt bizonyítja, hogy a kővégű fúró csak javított formája a korábban feltehetően eleinte túzgerjesztésre, azután lyukfúrásra is használt tűzfúrónak. A Szentes-ilonaparti kőből csiszolt lendkerék anyaga és előállításmódja miatt is csak fejlett, késői darabnak tekinthető a hasonló rendeltetésű, közönségesebb anyagból készült darabok között. Diszkoszhoz hasonló, a szélek felé elvékonyodó alakja nyilván összefügg azzal, hogy elkészítéséhez már eredetileg is ilyen alakúra kopott kavicsfélét használtak. Ezt a nyersanyagot azonban azért választották ki, mert alakja hasonlított a vastagabb ágfából készíthető telikerékhez.

23 Valószínű ezért van, hogy lendkerékként nemcsak lapos, korongalakú telikereket használtak, hanem hengerdedalakú, vastagabb ágdarabokat is, melyeknek hossza esetleg több volt az átmérőjüknél. 22 Népünk a XIX—

XX. század fordulólán, átmenetileg a két háború után is, hamulúgban főzte ki a tűzcsiholáshoz használt taplót, illetve a gyékény buzogányszera terméséből készült, vattához hasonló pákát. 23 Vastagabb, ágfából vágott lendkereke van a III. t. 3. képen látható magyarországi, kb. 60 éves pörgőfúrónak is. 15