A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csalog József: Tűzfúró és fúró az őskorbanv

lendkereket elfordulásának megakadályozására átkötötték, illetve a tengelyhez erősítették. Nem kétséges az sem, hogy a tengely csakis függőleges állású lehetett, mert laposabb oldala a lyuk körül kopott. A korong tehát a zsinór elkerülhetetlen tágulása folytán kismértékben elfordult a tengelyen és megkopott a lyuk körüli részen, mert itt feküdt fel súlyával a tengelynek megvastagított alsó részére. — Mint később látni fogjuk, a lendkerék alatt gyakorlati okból bodzafából készült csődarabot húztak a tengelyre. Az említett kopás csak úgy jöhetett létre, hogy a lendkerék nem egyirányú, hanem periodikusan váltakozó forgásban volt. Magára a lendkerékre is azért volt szükség, hogy a tengely forgását akkor is biztosítsa rövid időre, amikor forgatóerő nem hat rá. Mindezt együttvéve megtaláljuk a pergőfúrónál. A pergőfúró lényegtelen különbségekkel megtalálható Eurázsia különböző vidékein, Óceániában és Észak-Amerika bennszülött indiánusai körében. A fúró függőleges állású tengelye bothoz hasonló fapálca. Erre erősítik rá az alsó harmad magasságában, néha mélyebben, a lendkereket, mely leggyakrabban fából készült telikerék, Óceániában vízszintes irányban kettévágott, vagy egészben hagyott kókuszdió héja. Érdemes megjegyeznem, hogy a tengely részére átfúrt telikerék, vagy kókuszdió a forgás következtében a különböző gittelő anyagoknak, ragasztóknak az alkalmazása ellenére könnyen lelazul, mert a tengely szárazabb, vagy nedvesebb időben megváltoztatja a térfogatát. A hiba elkerülése érdekében a lendkereket Óceániában éppen úgy, mint nálunk, átkötéssel erősítik a tengelyhez. Ilyen elv szerint összeszerelt óceániai darabokról emlékezik meg Pfeiffer L.,

11 ennek az átkötözésnek a nyomát mutatja a Szentes-ilonaparti kőkorongon a zsinórtól származó kopás, de zsinór helyett felszegeit vaspántot találunk a Magyar Néprajzi Múzeumnak Vas megyei példányán is, mely mint fúró volt használatban a századforduló táján és kefekötő mester műhelyében a kefefej kifúrására szolgált

12 (II. t. 5. kép). — Lendkerék helyett az óceániai bennszülöttek néha kétoldalt egyforma hosszúságban kiálló nehezebb pálcát erősítenek keresztirányban a tengelyre, illetve a tengelybe. A tengely felső végét vízszintesen átfúrják. A lyukba zsinórt fűznek; akkorát, hogy két vége lelógjon majdnem a lendkerékig. A zsinór két végét azután arasznyi pálca két végéhez kötik. A páka vízszintes helyzetben lóg a zsinóron a függőlegesen álló tengely mellett (II. t. 1—5. kép). Az európai fúrókon az átfúrt pálcát ráhúzzák a tengelyre

13 (II. t. 5., III. t. 1.). A szerkezet használata a következő: A fúró tengelyének alsó végét rászorítják az alája helyezett tárgyra, illetve beleállítják azt az azon előre elkészített kicsiny mélyedésbe, hogy fúrás közben ki ne ugorjék a helyéről. Ezután jobb kézzel megfogják a zsinórra kötözött pálcát, bal kézzel pedig néhányszor megforgatják a tengelyt, hogy a zsinór két szára arra rácsavarodjék. A zsinór felcsavarodása következtében a pálca magasabb helyzetbe kerül. A jobb kéz enged ennek a mozgásnak, két-három csavarulat után azonban, rövid időre lenyomják a hajtópálcát. A zsinór így lecsavarodik a tengelyről, a tengelyt azonban ezzel forgásba hozták. A fúró kezelője ezután érzéssel továbbdolgozik. Amikor a hajtópálca eredeti helyzetébe került, a lefelényomást enyhíti, azaz alkalmat ad arra, hogy a lendkerék a tehetetlenségénél fogva tovább forogjon és a zsinórt ismét feltekerje a főtengelyre. 11 Pfeiffer L., Die steinzeitliche Muscheltechnik, Jena, 1914. 165. 12 Fényképet a Magyar Néprajzi Múzeum bocsátotta rendelkezésemre. 13 Hasonló jelenség óceániai darabokon is előfordul. II. t. 3. kép. Í2