A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Bálint Sándor: Felsőváros

A régi halászgazdák érdekeltségéhez tartozó halhasító tanyákon a halbasítók: rendesen lányok, asszonyok lekaparták a halról a pikkelyeket, kivetették a belét, majd besózták. Amikor a só a halat már jól átjárta, akkor kiterítették az islég néven emlegetett zsinórokra száradni. Ennek a szárítóhelynek zsidóutca volt a sajátos neve. A szárítás hat-nyolc napig eltartott. Utána az egyes halfajtákat külön-külön 25 fontos kötegekbe bálázták. Ehhez kákát, fűzfaháncsot használtak. A halhasítás csak késő ősszel szűnt meg. Ilyenkor a bálázott halakat dereglyén a Városba szállították. A szárított halból főleg Arad, Temesvár, Lúgos környékének görögkeleti népe vásárolt sokat. Az évi mennyiség 800—1000 bécsi mázsára is fölment. A halzsírt külön korsókba gyűjtötték, és tímároknak adták el: különleges bőrfinomító volt. Kováts István önéletrajzában olvassuk, hogy „még a múlt század első felében is a magyarországi halkereskedelemnek középpontja volt Szeged. Sok ezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. Az időben a leghíresebb halhasító telep volt a Porgány, Királica, és az Alsótisza jobb partján túl a Boszorkányszigeten vagy 20—30 tanyán hasították a halat... Még e század elején egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, akik halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkoztak. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros." A Tisza egyéb iparágaknak is jó szolgálatot tett. Már láttuk, hogy miért települt Tabán a Tisza mellé. A Tímár és Festő utcák táján dolgozó tímárok, bocskorvargák, szűcsök, kékfestők a Tisza vizében tisztították, áztatták a nyersanyagaikat, készítményeiket. Itt a közelben könnyen hozzájutottak a cserzőléhez is. A Kéri Kata lukához telepedett és országos hírre emelkedett Felmayer-kékfestőgyár, majd a helyére épült Pick-szalámigyár virágzását is jelentős mértékben éppen a tiszavíz közelsége tette lehetővé. Számos szappanfőző is itt dolgozott. Felsőváros középkori utcaneveiről már megemlékeztünk. Vegyük sorra most a XIX. század jellegzetes utcáit. A gazdasági élet főleg a Kistisza utcán lüktetett, amely egészen a Vízig a Maros utcát is magábanfoglalja. Az újjáépítés előtt voltaképpen csak házsor volt, amely a Kistisza partjára telepedett. A híres szegedi halászok lakták — írja Kovács János — a Kistisza partját. A mi utcánkban csak így beszéltek: Zsótér-had, Kopasz-had, Förgeteg-had. Itt laktak a leggazdagabb halászok, hajóépítők, itt volt a festőgyár. Kissé beljebb a közmondás dicsőségét élvező tapló — amely tűzvész alkalmával sem égett el — ügyes kereskedője, Manódli, azontúl pedig még számos több híres görög rezidenciáját takarta a cifrázott ablak rácsozatvédő vasa. Itt volt a szappanexport, itt volt a leghíresebb molnárcsalád, a Fabók-had, az asztalosok eleje, itt készültek a legszebb irhás subák, itt varrták a legvirágosabb papucsot. Laktak itt csizmadiák, magyarszabók, hajóácsok is. „Elnézem — emlékezik Kovács János — a sok szép cifra házsorokat, melyek most a Kistisza medre fölött ott pompáznak." A Víz mosta el a következő régi utcaneveket: Bírák utcája, Gazdagék utcája, Csiga, Darab, Fuhar, Rozmaring, Sóház, Sóhordó utca, Barka, Csuka, Háromsarok köz. Viszont szerencsés volt a Víz utáni névosztogatók eljárása, amikor itt számos régi, illetőleg a tiszai életre utaló újabb utcaneveket meghagytak, illetőleg választottak. Ilyenek: a Tímár, Festő, Zsótér, Kálmán, Bárka, Csuka, Sajka, Molnár, Malom, Liszt, Szillér, Tabán, Kémes utcanevek. Sajnos hiányzik a régi Epörjes, Gecemán, 126