A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely

rette. A fehéren kívül a piros mintás ünneplót emlegetik. Ilyet láttam is, de az már boltban vásárolt gyári anyag volt. A különbség tehát a minták színében mutatkozott. A festőt elsősorban a hétköznapi ruházkodásban használták, de gyakran az aszszonyok ünneplőnek is hordták. Általános elterjedtségét, kedveltségét a paraszti adatközlőink azzal magyarázzák, hogy igen színtartó volt, nem fakult olyan gyorsan, mint a gyári anyagok és a piszkolódás nem látszott meg rajta hamar. Ez utóbbi különösen fontos szempont, hiszen általában munkában használták és előnyös volt, hogy nem kellett olyan sűrűn mosni, mint más anyagokat. Abb. 12. kép. „Tiszavizes" minta Az asszonyoknál általános volt a festőruha viselete. Ez nem egybeszabott ruha, hanem tulajdonképpen szoknya volt, amihez felsőtesti ruhadarabként blúz, testhönálló vagy szatyorka járult. Ezt a három, eltérő szabású női felsőruhát a környéken nem ismerik már mindenütt, de hagyományőrző idősebb parasztasszonyok ma is megkülönböztetik. Festőből leginkább szatyorkát — ez a tápéiaknái könnyed, nem szorosan testhez simuló felső ruhadarab — és blúzt készítettek, de gyakran testhönállót is. A festőszoknyát 6—8 szélből varrták, tehát buszoknya volt. A mintáknak nem volt életkor szerint elhatárolható divatjuk, legfeljebb annyiban, hogy 50—60 éven fölüli asszonyok már nem csokros vagy margarétás anyagot vettek, hanem aprópöttyöset. A festőruha állandó viseletének ideje advent és a nagyböjt volt, ilyenkor mindig festőruhát hordtak. „Vögyünk festőruhát bűtre" — mondogatták a tápéi asszonyok. Régebben ünnepkor is fölvették. Előtte elvitték a festőhöz, aki a megtörődött ruhadarabokat kikeményítette, megmángorolta. A ráncos szoknyákat úgy mángorolták, hogy a derekát kibontották. Egy görgőre 10—12 szoknyát és ugyanannyi kendőt, blúzt is föltekertek. Nagy ünnepek (húsvét, püskösd, havibúcsú stb.) előtt 117