A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Trogmayer Ottó: X–XII. századi magyar temető Békésen

A 45. sír temetkezési módját és a mellékleteket vizsgálva, első pillanatra szembetűnik, hogy pogány módon eltemetett, s a X. századnál semmi esetre sem fiatalabb sírt találtunk. Az 58. sír szintén fegyveres sír volt. A sírba az íjat nem összetörve helyezték el, és méretei jól megfigyelhetők (2. kép). Ezt a sírt a benne lelt éremtöredék ugyan már az Árpád-korra keltezi, de az innen előkerült szakállas nyílhegy párhuzamát megtaláljuk a pilini temetőben,

19 illetve a jellegzetesen X. századra keltezhető eperjeskei

20 temetőben is. Ugyancsak ebbe a korai csoportba tartozik a 61. sír is. A 85. sír mellékletei nem a legkorábbiak, azonban figyelemre méltó, hogy mellette két oldalt, de a váz szintjénél kissé mélyebben lócsontokat leltünk. Itt feltételezhetjük, hogy a sír ásásakor egy korábbi, még a X. században eltemetett lovas sírt bolygattak meg. Korainak tartjuk a 147. sírt is, ahol a koponya alatt ló lábszárcsont feküdt. A 45. sír íjborító lemezének fejlett, a már bomlófélben levő nemzetségi rendre utaló, mértanias megjelenésű tamgáját Dienes István elemezte sajtó alatt levő dolgozatában.

21 Még az ősfoglaló nemzetség családi jegyének és egyben a fegyverekre is bevésett hadi jelvénynek tartja, amely semmiképpen sem kerülhetett volna a kisajátított nemzetségi központba betelepedő és a királyi ispán seregében szolgáló vitéz íjára. A temető X. századi előzményeire vonatkozó megfigyeléseinket ez is erősíti. Úgyszintén pogány szokásokra utal a 34. sír hajkarikáinak sajátos helyzete. A szülésben elpusztult nő fogára húzott hajkarikát, talán a fémekhez, azoknak gyógyító erejéhez fűződő hiedelmekkel magyarázhatjuk. Az ásatás során a temető ÉNy-i, valamint DK-i végét sikerült meghatároznunk. Az ÉK-i oldalon a kubikosok sok sírt elpusztítottak, DNy-on a temető a Körös töltése alá nyúlt. Úgy véljük, nagyobb részét sikerült megmentenünk. Az általunk vázolt időrendi határok a X. századtól a XII. század első harmadának végéig nyúlnak. Feltűnő viszont a legkorábbi királyok érmeinek hiánya. Talán ebben, a mintegy félévszázadra tehető időben, a temetőnek elpusztult, vagy fel nem tárt részét használták. Gondolunk azonban egy másik eshetőségre is. Békés és környéke ugyanis a Vata nemzetség birtokaihoz tartozott. A történeti forrásokból tudjuk, hogy ezen a területen ugyancsak szívósan élt tovább az ősi hitvilág, s I. István halála után éppen itt tört ki a régi rendet visszakívánó Vata lázadás. Elképzelhető tehát, hogy a kereszténységgel együtt terjedő temetkezési szokás, a halottakkal való obulus adása, csak nehezen terjedt el a békés-povádi család körében. A temető népének etnikai hovatartozását elsősorban a nagyobb számban előkerült lelettípusok határozzák meg. Ez esetben a hajkarikák. A sírok anyagából ezeknek négy változatát ismerjük. 1. Sima, visszahajtás nélküli, egyik végén hegyesedő forma, 2. sima bordázás nélküli S-végű, 3. másfélszeres 5-végű, 4. bordázott 5-végű. A temető anyagában a temetkezési szokások alapján a legrégibbnek a visszahajtás nélküli forma látszik. Hasonlót ismerünk, többek között a kunágotai sírok anyagából is. A többi típus között, bár történtek kísérletek belső fejlődési, formaváltoztatási sorok felállítására, a temetkezési szokások időrendi értéke hiányában, s figyelembe véve az egyes típusok továbbélésének lehetőségét, ragaszkodnunk kell az érmekkel meghatározható abszolút időrendhez. Az S-végű hajkarikákat a régebbi szakirodalom általában szlávnak tartotta, sőt a szláv emlékanyag egyik vezérleleteként ismertette. 21 Dienes I.: Nemzetségjegy (tamga) a békés-povádi honfoglalás kori íjcsonton. Folia Arch. XIV. 1962. Sajtó alatt. Ezen a helyen mondok köszönetet Dienes Istvánnak a feldolgozás során nyújtott baráti támogatásáért. 36