A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség

A tutajos románok és rutének sót, különféle seprűket, tavasszal ültetni való fákat, ősszel pedig almát hoztak a Felső-Tisza vidékéről. Deszkából akolformát építettek a tutajra, abba öntötték az almát. A lápon hozott almát tréfásan fűzfaalmának, máskor lápos almának mondták. A lápos alma elnevezést ismerték Szentesen is és azokon a helyeken, ahol a tutajosok a Tisza mentén kikötöttek.

8 Vásár alkalmával „... a román mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar ..." — írja Tömörkény. Tömörkény novellájából ismerjük a lápgazda foglalkozását is. „Egészen más ember a tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, akkor láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk ... A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig hozzákötözik . .. Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda . . . Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn való ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végén vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen hosszúságú vagy vastagságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. így a csak egy véggel összekötözött fenyők a másik végükkel külön válnak ... és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos rajával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda.''

9 A szétbontott tutajok szálfáit általában négyesével az ún. vaskocsin vagy vontatókocsin húzatták fel a fatelepre. A vaskocsit a felsővárosi Lippai-féle fatelepen már gép húzta, míg az alsóvárosi Szilvánia és az újszegedi oldalon levő Lőwi fatelepen régebben ökrökkel vontatták fel tengelyen a szálfákat. Régebben, a század elején a tápéi tutajosok szerződésben voltak szegedi fűrészgyárosokkal és fakereskedőkkel. Amikor emberre volt szükség, a kereskedő értesítette a bandagazdát, aki azután szólt megszokott társainak, a cimboráknak. A tutajozás kora tavasztól — ahogy a jégzajlás megszűnt — tartott a téli idő beálltáig. Volt úgy, hogy zajlott a Tisza — a tápéiak úgy mondják: szotyé volt —, amikor jöttek. Az is előfordult, hogy út közben valahol befagytak, beállt a folyó. Ilyenkor őrizetre bízva otthagyták a tutajt, hazautaztak és csak tavasszal tudták leereszteni. A tápéiak természetesen aratás, cséplés és gyékényszödés idején nem vállaltak tutajeresztést. A tutajosokat átajjába fizették. A kialkudott bér attól függött, honnan hozták a fenyőt. Jó időben, jó vízzel hamarabb leértek, de nagy szélben és alacsony vízálláskor napokkal tovább tartott az út. A tutajosoknak kevés földjük volt, — ha volt egyáltalán — 1—1,5 hold. A foglalkozás rendszerint öröklődött a családban: az 50— 60 év közötti tutajosoknak az apjuk is tutajeresztő volt, idős korára pedig fapásztor valamelyik fűrésztelepen. A ma 50—60 év között járó nemzedék az első világháború után zömmel valamelyik fűrésztelep állandó alkalmazottja volt. Amikor nem volt faúsztatás, a vaskocsinál, kézifűrésznél vagy a gater mellett dolgoztak. Úgy mondják, hogy a tutajozással jobban kerestek. Az 1930-as években Lippai fatelepén 25 P volt a hetibérük, a tutajozással pedig 5 nap — az éjszakai ereszkedést is beleszámítva! — 30 P-t megkerestek. 8 Vö.: Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. Alföldi Tud. Intézet Évkönyve II. Szeged, 1946—47. 194—298. 9 Tömörkény István: Parti füzesek. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 253. 126