A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Madácsy László: „Nemzetgyalázás” címen emelt vád Móra Ferenc ellen

A magántulajdon kérdésében pártja véleményét tolmácsolja, s éppen ezért keveredik ellentmondásokba, amikor az osztálytársadalomnak olyan társadalommal való helyettesítését kívánja, „amelyben nincs munkanélküli jövedelem", vagy amikor a termelő eszközök progresszív szocializálásáról beszél. Viszont „demokratikus magyar népállam" létrehozását, „a hitbizományok eltörlését, az egyházi javak szekularizalasát, az ország természeti erőforrásainak állami tulajdonba vételét" sürgeti. A szociálpolitikai kérdésben még messzebb megy, amikor „a munkás számára munkásbiztosítást, aggkori biztosítást, nyolcórai munkaidőt, az anya- és csecsemővédelem érdekében az anyasági biztosítást, a házasságon kívül született gyermek teljes egyenjogúságát, a gyermekmunka teljes eltörlését, a nemek egyenjogúságát, a házassági törvény reformját" követeli. De talán az akkori viszonyokat tekintve, legmesszebb az állam és az egyház szétválasztásának kérdésében jut el. Kijelenti, hogy „a vallás magánügy, egyház és állam, egymástól tökéletesen elválasztandó.. . közpénz semmiféle vallási célra nem forditható." Mindez bizonyítja, hogy Móra túlhaladta pártja programját, de sok tekintetben a leghaladóbb polgári réteg világnézetét is, melyben még széles helyet foglalt el a konzervativizmus. A magyar demokrácia akkori kormányát úgy tekinti, mint amely „egyelőre csak a nép lirai vágyait, de nem valamely tudatos akaratát fejezi ki". Szerinte „a Köztársaság csak politikai intézmény, amely a forradalom első napján népszerűvé vált. azonban meglehetősen problematikus az értéke, mert minden politikai intézmény csak függvénye és eszköze a szociális és gazdasági valóságnak. Nem elég éltetni a köztársaságot, tudni kell azt is, hogy miért éltetjük: azért, mert a most készülő gazdasági és társadalmi reformok ellenzői, az arisztokrácia, a nagytőke és a katonai és polgári bürokrácia alól kirántja a talajt, amelyre támaszkodott, a királyságot. Tehát a köztársaság semmiképpen nem öncél, csak eszköz és szimbólum, és nem végezte be, csak megkezdte a forradalmat." Az a hite, hogy mind az, ami addig történt, csak kezdete a forradalomnak, a Hiszek az emberben című cikkében jut teljességgel kifejezésre. A szocializmust látja a legmagasabb pontnak, amely felé az emberiség fejlődésének útja vezethet, és hiszi, „hogy azontúl is jönni fognak uj ormok uj perspektívákkal". Öt teljes mértékben igazolták — aránylag rövid idő alatt — az események. A forradalom nem állhatott meg. Híres Memento cikkében (Sz. N. 1919. IV. 1.) a már több mint egy hetes proletárdiktatúráról azt írja, hogy „talán sohasem volt a történelemben még diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan kemény és mégis isteniesen emberséges lett volna ... A diadalmas proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti." Ismeretes, hogy Szegeden a direktórium tevékenységének ideje a francia megszállás következtében nagyon rövid időre korlátozódott (III. 22.—

III. 26.). És a megszálló csapatokra támaszkodó jobboldal, illetve a reakció erősbödésével Mórából márólholnapra „hazaáruló" lett. Üldözöttségében is van lelki ereje és bátorsága figyelmeztetni a győzőket, hogy „Szegedet csak az mentheti meg, ha akadnak okos és józan polgárai, akik keresik az őszinte megegyezést az okos és józan munkássággal, és nem akarják Dózsa György trónjába ültetni a proletariátust. Mert győzelmet aratni ma könnyű, de senki sem birja a győzelmet megtartani, ha nem osztozik rajta a legyőzöttel." Ezek után érthető, hogy az ellenforradalmi szörnyűségek milyen mértékben hatottak írónkra és hogyan látta a fasiszta konjunktúrát percemberkéivel, lézengő ritte8