A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Csongor Győző: Móra Ferenc és a természettudomány

Rapaics, aki Móra benső barátai közé tartozott (bár életében 1922-ben egyszer találkozott, vele),

48 dedikációval küldi meg könyvét azzal, hogy szeretne néhány kellemes percet szerezni vele. A kellemes percekből délutánok és éjszakák lettek . . . Móra, mindig magával vitte ezt a könyvet „igazi világába", erdőre, mezőre, szarkalábak, lenvirágok és pipacsok közé, de ott ki sem merte nyitni. Nem bánthatta meg kedvenc virágait azzal, hogy „nyomtatott botanikával" foglalkozzék közöttük, s csak amikor visszakerült íróasztalához, az „ál-életébe", az „első idegenségeken", ez a könyv segítette át. A könyvről írt méltatásból

47 ízelítőt kapunk a sokoldalú író növénynévelemző tudásáról. Csak egyet említek a sok közül: a bazsarózsa (Paeonia officinalis) neve történetét. Rapaics a növény régi magyar „bazsár" nevéből arra következtetett, hogy az a délszláv „boszur" (isteni) szóból eredt s amidőn a régi név feledésbe ment, a basa szóval kapcsolták össze. Valaki az erdélyi „Magyar Nép" с lapban újonnan költött mondát is tudott e növényről, a virágok „ujjas levelű és vértől bíboros basájáról". Móra most leleplezi önmagát. Bár soha sem hallott a jelzett folyóiratról, de a mondát 6 költötte a virágok basájáról s valamelyik iskolai olvasókönyvből vehette át a könyv szerzője. Móra vitába is száll Rapaiccsal, nem hiszi el a növény délszláv „bozsur" eredetét. Ő egy másik szláv szóra, a „pozsar"-ra gyanakszik, ami magyarul zsarátnokot jelent s ez valószínű is, mert a virág égő piros színű. Mint írja, nincs szándékában „az egész könyvet kiírni", csupán kedvet akar kelteni hozzá s ezért néhány „kuriozus" dologgal megtoldja Rapaics adatait. Többek között a szegfűről azt írja, hogy az előbb, a francia forradalomban, a royalisták kedvelt vérpiros virága volt, most a szocialisták gomblyukát díszíti. Midőn Móra ezeket a sorokat írta, a világ a fegyvercsörtetés zajától volt hangos. Fájó szatírával jegyzi meg, hogy ennek a kornak kedvenc virága a „formátlan és idétlen kaktusz" lett, valószínűleg azért, mert az emberiség most szuronyokba van öltözve. „Én már két évvel ezelőtt indítványoztam azt is, hogy a népszövetség karolja fel a sündisznótenyésztést."

48 Hasonló gondolat motoszkált az íróban akkor is, midőn egyik külföldi útja alkalmával a Monte Butteraton, Dalmáciában a „sündisznólevelű flora" szurkálta össze virágcsokor szedés közben kezét. Olyanok voltak ezek a szúrós, „hivatásos militarista" növények (agávék s egyéb tüskéslevelű karsztnövények) az „isten háta mögött, ahova diplomata még soha nem tette lábát, ahol minden növény úgy meg van keveredve, mintha az általános mozgósítást várná? . . ."

49 Lépten nyomon találkozunk nála hasonló aggodalmakkal az emberiség sorsát illetően. „Csakugyan dübörög a messzeségben valami világ kataklizma . . . jön a halál, ölében az új élettel. Ez a dolgok rendje, a fejlődés útja, s ezt érzi a tudatlan ember kint a pusztán, a lelkében égő jeleket vetítvén ki az égre .. ."

50 Talán szerencséjére, a második világháborút már nem érhette meg. A nagy háborús készülődések közepette nem csodálkozunk azon, hogy a társadalomból többször is a „növények társadalmába" menekült. Tudatosan használta ezt a kifejezést (egyik tárcájában még növény-asszociációt is említ)

51 Rapaics hasonló című könyve nyomán. 4fi U. o. 47 U. o. 48 U. o. 49 Tanulmányi kirándulás. Pesti Hírlap, 1933. júl. 23. 50 Rossz csillagok járnak. Délmagyarország, 1933. nov. 12. 51 Tanulmányi kirándulás. 245