A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

össze. Hát, ha az kintvan a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott» csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött."

44 Többet tudunk meg a vízidudáról Kovács János feljegyzéseiből. Az ő leírása szerint „a víziduda . . . mintegy másfél méter hosszú és 8-15 cm átmérőig vastagodó, fűzfahánccsal körülhajtogatott, egybeerősített, két kivájt fűzfaágból készült hangszer volt."

45 Leginkább a havasi kürthöz hasonlíthatnánk. Nem hangszer volt, inkább jelződ eszközül használták: amikor a duda szélesebb alsó felét a víz fölé tartva belefújtak, messzire hangzott a csendes Tisza-parton hátborzongató sikongása. A molnárok rendszerint a sót és fát tutajozó románoktól vették cserébe kukoricalisztért. Ugyancsak jól játszottak a vízimolnárok egy ma már szintén ismeretlen régi hangszeren, a bőrdudán. Híres bőrdudás volt Bukusza Tanács Ignác vízimolnár, aki alsóvárosi parasztlakodalmakba is eljárt dudálni. Az ő háza előtt állott utolsó hírmondóul a tiszai víziemberek hagyományos címere, a fából faragott bőgős orrtőke.

40 Végezetül említsük meg a vízimolnároknak egy apáról fiúkra öröklődő szokását \ Ez fényt vet arra is, milyen szoros, valósággal családi közösségben éltek ennek a népi foglalkozásnak hajdani művelői. A felsővárosi vízimolnárok egy-egy molnártársuk halálakor kikísérték az elhaltat utolsó útjára a temetőbe. Fekete ünneplő ruhában, saját zászlójukkal és fáklyáikkal vonultak fel. A temetésről abba a kocsmába mentek, ahol a zászlót és fáklyáikat tartották, és halotti tort ültek. Mindegyikük előtt gyertya égett az asztalon, úgy iszogattak és énekeltek. A szertartásos torok színhelye a múlt század 70-es, 80-as éveiben a felsőtiszaparti Lippai-féle kocsma volt („Mása szülém" kocsmája).

47 Az idősebb vízimolnárok elhalása után a régi szokásokat már nem mindig tartották meg. Számuk egyre fogyott, és e hanyatló népi iparág szokásai szinte előbb tűntek el, mint maga a mesterség. Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a vízimalomépítés és a vízimolnárság igen jelentős szerepet töltött be a régi Szeged gazdasági életében. Az Árpád-kortól kezdve évszázadokon át megvolt, a török kiűzése után, a XVIII-XIX. században pedig döntő, országos jelentőségűvé vált Szegeden ez a két népi iparág. Több évszázados fennállása alatt olyan gazdag szakmai hagyományok fejlődtek ki, különösen a vízimolnárságban, amelyeket a fejlettebb technikával dolgozó gőzmalmok is átvettek. A XX. századba átnövő molnárnemzedék tehát szakmai tudásának hasznát vette a tőkés malomipar uralkodóvá válásakor, sőt több újítás kezdeményezője lett. A technikai eszközök fejlődése következtében szükségszerű volt a vízimalmok eltűnése. Egy vízügyi szakmunka az alföldi vízimalmok eltűnésének egy másik szükségszerű okáról emlékezik meg.

48 A vízügyi szakértők tapasztalatai szerint a múlt században a folyókon levő vízimalmok elposványosítottak a folyót, mert az ún. vízduzzasztó malomgátak felfogták az iszapot. Ezért a folyószabályozási munkálatok során a mérnökök feladatuknak tekintették a vízimalmok megszüntetését is. Ehhez annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy Szegednél ez nem lehetett döntő oka a vízimalmok csökkenésének, hiszen a Tisza-szabályozás már az 1840~50-es években megindult, s a vízimalmok száma ekkor még szaporodott. A szegedi vízimalmok különben sem ún. gátas malmok voltak, mint a kisebb, nyáron csaknem kiapadó alföldi folyókon őrlő malmok. Itt a malmok nagy apadás idején - hogy a hajózást sem veszélyeztessék - a kö44 Tömörkény István: Dudák és vízidudák (novella) 1907. 45 Kovács János im. 113. 46 Bálint Sándor: Szegedi Szótár, I. 47 Lippai Imre. 48 Fodor Ferenc: Magyar vízímérnököknek a Tisza-völgyben a kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei. 1958. 140