A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

tűnik, a hajóház nagyobb, hosszabb és szélesebb volt a tárhajónál. A szegedi superok a vízimalmokat kívülről-belülről kidíszítették a szegedi táj népi művészetére jellemző faragványokkal : a két hajótestre bőgős orrtőkét faragtak, a hajóházra szép zsindelytetős faházat építettek, amit különféle fafaragványok tettek szemre is tetszetőssé. A vízimalmok belső díszítésében is megjelent a jellegzetes szegedi napsugárdísz-ornamentika,

34 aminek a néphit szerint oltalmazó szerepe volt. A hajóházban volt a vízimalom őrlő készüléke (1. sz. kép korabeli fénykép után). Maga az őrlő készülék egyszerű fogaskerékáttétellel műdödött. A készség tengelyének (ezt a vízimolnárok göröndő-nek nevezték) a meghosszabbítása volt a nagykerék tengelye. Amikor a víz forgatta az alulcsapott vízikerék lapátjait, ugyanolyan ütemben forgásba jött a nagy fogaskerék is. Ennek a fogai beilleszkedtek a kis fogaskerék tengelyének recézett oldalába, ezzel gyors forgásba jött a kiskerék is. A kiskerék forgatta az ún. szálvasat, ami a felső malomkő tengelye volt. A malomkövek a kőpadon helyezkedtek el, amit a kőpadágas tartott; ezt rendszerint ékes faragványok díszítették. A kőpad több mint 2 m magasan volt, úgyhogy ide 4-5 lépcsőfokon jutott fel a molnár. Lippai Imre szerint egyébként az egész vízimalmot kip adózták - ami azt jelenti, hogy kb. a nagykerék csapágyának magasságában újabb padlódeszkázatot csináltak. Erre azért volt szükség, mert a kőpad és különösen a garagy igen magasan volt. Őrlés idején, tavasztól a tél beálltáig a vízimolnárok állandóan kinn tartózkodtak a vízimalmon, ezért a hajóház elejét rendszerint elrekesztették deszkafallal alvóhelyiségnek. Igénytelen berendezése egy-két priccsből és egy kis vaskályhából állott. A tárhajót (más néven völgyhajó) régebben egy fatörzsből kivájt vaskos csónak, az ún. tombác helyettesítette. Erről az ilyen malmokat tombácos malomnak nevezték. Idős emberek gyerekkorukban még láttak ilyen díszítetlen, ormótlan formájú vízimalmot a Tiszán, bár meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen malom akkoriban már ritka lehetett. A szegedi vízimalmok minden alkatrésze fából készült. A malomépítésre - éppúgy, mint a hajóépítésre - a tölgyfa volt a legalkalmasabb, mert nálunk ez a legkeményebb fafajta. Később csináltak vízimalmot fenyőfából, de ezek már nem voltak olyan szilárdak. A legutóbbi időkben pedig, amikor a vízimalomnak egy-egy eltört vagy megrongálódott alkatrészét már nem tudták tölgyfából kifaragni, a tölgyfát akácfával helyettesítették. Eredetileg azonban vízimalomépítésre csak tölgyfát használtak, csupán a fogaskerekek fogait faragták gyertyánfából, ami szintén igen kemény fafajta. A vízimalmok vasmacskával horgonyoztak a Tiszában. A malmot tartó vaslánc két helyen volt rögzítve a készség elejéhez, azaz a hajóházat, és a tárhajót elöl összetartó gerendázathoz. A vízimolnároknak a horgonyzáshoz egészen különleges láncuk volt. A kovácsok erre a célra nagyszemű (kb. 30 cm hosszú szemű), vasláncot készítettek, ami akkor is megtartotta a szilárdan megépített malmot, ha erős volt a víz sodra. Ilyen erős, nagyszemű láncra volt szükség a macskázás-hoz is. A régi molnárok a malom helyének változtatását hívták macskázásnak, ami a vasmacska felszedésével és újbóli kivetésével járt. Ezt a Tisza vízállásának sokszor naponkénti változása tetteszükségessé. Ilyenkor a vízimolnárok egy külön erre a célra épített ún. macskaszödő csónakba ültek. Ez egyfából kivájt, hatalmas, 6-8 m hosszú csónak volt, aminek a farát nem faragták ki, hanem tompának hagyták (tompafarú csónaknak is nevezték). A molnárok a macskázásnál segítettek egymásnak, négyen-öten is csinálták egyszerre, mert nehéz művelet volt. A macskaszödő csónakkal ügyesen odafaroltak a malmot tartó lánc alá, itt egyikük egy vastag dorongot beledugott a láncszembe, és a dorongot nekifeszítette 34 Bálint Sándor egyetemi tanár szíves közlése. 134