A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)

†Jáki Gyula: Szeged a tüdőbajosok egykori téli gyógyhelye

A víz adta annak idején Szeged lakosságának a megélhetést. Az egész Felsőváros — azt lehet mondani — a vízből éltj hiszen ott nem kevesebb mint négyezer ember halfogással, a hal feldolgozásával vagy halkereskedéssel foglalkozott. 1853-ban volt — írja Kováts István — az első veszedelmes árvíz, amikor »a szegedi baloldal elkezdve Hódmező-Vásárhelytől lefele Nagybecskereken alól egész a Tisza-torokig mind egy tenger volt, a fél Torontálmegye vízben úszott.« Az 1853. évi első veszedelmes árvíz idején került Altstädter Szegedre. Sok víz volt a város belterületén is. Elég egy pillantást vetni Bainville József városi főmérnök 1850-ben készült városi »helyzettervére«, erre a remek kidolgozású színezett rézmetszetre, hogy erről meggyőződjünk. Altstädter leírja, hogy amikor Szegedre került, a tiszaparttal szomszédos, egymással párhuzamosan futó utcákon állott a víz, mégpedig olyan magasan, hogy a kapuk, a házak küszöbéig ért. A város ezen részei Velencére emlékeztették. A kapukból itt is a vízbe lehetett lépni. A Szeged környéki nagy víztömegek és a város belterületén levő kisebb-nagyobb erek, tavak a levegőt nedvessé tették. Ezek az erősen szódatartalmú vizek állandóan párologtak és a vizek nagy része még a hosszabban tartó nyári szárazságban is megmaradt. A város belterületén és környékén levő sok víz valóságos »tengeri atmoszférát« teremtett. Esős és szélmentes időben a levegő nedvessége túllépte az egészségre még kedvező mértéket. A szél kiegyenlítő és tisztító hatása azonban Altstädter szerint a síkságon fekvő Szegeden kedvezőbb helyzetet teremtett a velenceinél. Ahol pedig nem volt víz, ott igen elhanyagoltak voltak a szegedi utcák. Széchenyi István 1833-ban meglátogatta Szegedet és elkeseredetten állapította meg, hogy még a nagy piactér is kövezetlen,, poros, szennyes, piszkos, a csatornázatlan, világítatlan utcák pedig sárosak, szemetesek. Azt ajánlotta, hogy a piactéren termesszenek legalább kolompért. »A közlekedés a város néhány jelesebb kövezett utcáin könnyű, egyéb részein a nagy sár miatt igen akadályozott« volt. Csak 1840-ben kezdték meg a már húsz év óta vajúdó utcakövezést. Az első kövezett út a nagy piaczról a sóházakhoz vezetett. 1854-ben tanácsi rendelet jelent meg, hogy »October l-ig minden ház előtt palló-járó készíttessék s az a belvárosban két év alatt, a külvárosokban öt év alatt téglával helyettesi ttessék,« Ebből ugyan semmi sem lett, írja Reizner s a gyalogjárók bokán felül érő sárral küzdöttek. A Vasárnapi Űjság 1856. novemberében közli »Mi újság?« rovatában: »Szeged városa nagy lépést íog tenni a civilisatio terén, mint mondják az utczáin párolgó mocsártengert elfojtván, kövezetet fog a helyett használni. Ha így haladnak az alföldi városok, kevesebb alkalmuk lesz a gúny óloknak ellenünk szórni rágalomnyilaikat.« Az ivóvíz kérdését tárgyalva s az ivóvíz fontosságát hangsúlyozva elmondja Altstädter, hogy Szeged lakossága annakidején a Tisza vizét itta. A bennszülöttek azt vallották, hogy a part közelében merített, földtől és mindenféle más anyagtól zavaros, néha majdnem sűrű víz jótékony hatású az egészségre és minél sűrűbb, annál egészségesebb. A Tisza lágy és a forrásokénál értéktelenebb vize a székszorulásra hajlamos gümőkórosokra enyhe hashajtó hatása miatt kedvező lehet. A jó forrásvízhez szokott idegenek is megszokják, megszeretik és dicsérik a Tisza lágy vizét. Felhívja a figyelmet, hogy a folyó vizét szűréssel meg lehet tisztítani és ízét jelentősen megjavítani. Használták is már annakidején a belül ónozott rézedényeket, amelyekben mosott tiszai homokon és kavicson keresztül szűrték a vizet. Ahelyett, hogy a nagykiterjedésű város176