A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)
†Jáki Gyula: Szeged a tüdőbajosok egykori téli gyógyhelye
Altstädter, akit joggal sorozhatunk a magyar meteorológia orvosi úttörői közé, ötéves szegedi megfigyelései alapján írta meg tanulmányát. Tanárának, J. Skoda, híres bécsi belgyógyásznak ajánlotta tanítványi hálával munkáját. Az előszóban elmondja, hogy Csaplár professzor felszólította,, írjon Szeged orvostopográfiai viszonyairól a »Der Naturfreund Ungarns« című folyóiratba. Az ezzel való foglalkozás közben támadt az a gondolata, hogy Szeged kedvező éghajlatát a mellbajosok számára a nagyközönséggel, a művelt laikusokkal és az orvosokkal is ismertetni fogja. Évekkel előbb járt Velencében és megismerte annak egészségügyi és meteorológiai viszonyait, így a Szegeden öt éven át gondosan észlelteket könnyű volt a velenceiekkel összehasonlítani. Lehet, hogy G. Joseph: Venedig als Winteraufenhalt für Brustleidende című tanulmánya is, melyre többször hivatkozik, indítást adott neki. Közrejátszhatott Altstädter célkitűzésében az a tapasztalati tény, amelyre tanulmánya bevezetőjében hivatkozik, nevezetesen, hogy a szegedi klima kitűnően hat a gümőkórosokra és a kedvező hatás, s a nem ritka gyógyulás miatt annak idején a fővárosból és más vidékről Szegedre küldtek gümőkóros betegeket. Szegeden vizsgálta a levegő nedvességét, tisztaságát, a csapadékviszonyokat, az uralkodó szeleket, a hőmérséklet ingadozásait^ a légnyomást, az ivóvizet, a betegségek jelentkezéseit, a lakóházakat. Észleleteit összehasonlította az adria Velence és más városok viszonyaival. Az összehasonlítás eredménye kedvező volt Szegedre és ezért ajánlotta a tüdőbajosok téli tartózkodási helyéül. Nyárra a tartós nagy hőség és por miatt nem tartotta Szegedet a tüdőbajosok számára alkalmasnak, és javasolta, hogy csak május végéig maradjanak itt, azután északibb fekvésű helyet keressenek fel. A nyári tartózkodásra Magyarországon a legkedvezőbbnek Balatonfüredet jelölte meg. Szegedre, azt tanácsolta, csak ősszel, szeptember második felében térjenek vissza a betegek. A legkevésbé sem valószínű, hogy Szeged éghajlati viszonyai az elmúlt száz év alatt lényegesen megváltoztak, bár Kovács a »Szeged és Népé«-ben azt írja, hogy a város hőmérsékleti viszonyaiban . . . nagy ingadozás állott be a legutóbbi harminc év alatt. (L. az idézett mű 32. lapját.) Két körülmény, amelyet Alt-i städter vizsgált, jelentősen megváltozott az elmúlt évszázad alatt, és ez a levegőnedvesség és az ivóvíz. Szeged a »nagy víz« és a Tisza szabályozása után egészen más jellegű és más környezetű várossá lett. Azelőtt a várost igen sok víz vette körül. Hódmezővásárhelyre Szegedről csónakon lehetett elmenni. Palugyay Imre 1853ban megjelent leírása szerint »A város nagyobb része igen lapályos s a legmagasabb Tisza árszínén alól van,; melly ellen a Tiszaparton vont magas töltések és mesterséggel felemelt térek védik; jelenleg még több száz holdra menő vízállások léteznek benne, mellyek közöl több legnagyobb szárazság idején sem száradván ki, a levegőt nem kevéssé egésségtelenítik.« Kováts István a Somogyi-könyvtárban őrzött kéziratos önéletrajzában írja, hogy akkoriban a Tisza balpartja, elkezdve Csongrádtól, le a Tisza torkolatáig »mindig kiemelkedett« medréből és legkevesebb 50 négyzetmérföldnyi terület állott víz alatt. »Még akkor a tápai rétek vízjárta földek voltak, hacsak kis áradás volt is, Tisza a. Marossal egyesültek a földeken. Tömérdek széna, nád, gyékény, hal, minden nagyon buján termett itt. A termésnek fele is ott rothadt, nem volt aki felhasználja. A halak sokszor ezrével benn szorultak a laposokon, nem volt ott soha szűk termés, mert szénafű is majd egy öles volt; a fűzfa magától annyira elterjedt, hogy erdők k'pződtek, melyeket ajándékba adtak, csakhogy kiirtsák.« 174