A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)

Banner János: Mit adott Hódmezővásárhely a magyar régészetnek?

Ott ültünk — eleinte együtt, majd külön feladatokon dolgozva külön-külön — állandóan figyelve a munkát. Pontos feljegyzést készítettünk a munka egész menetéről. Mértünk,: rajzoltunk, fényképfelvételeket készítettünk, jegyeztünk minden jelenséget, mert ezek nélkül csak értéktelen lomokkal szaporítottuk volna a gyűjtemény anyagát s a régi módon, esetleg ritkaságokat hordtunk volna össze, amelynek tudományos értéke alig lett volna több, mint egy kétfejű malacé, vagy négylábú csirkéé, amelyek régi múzeumainknak, hogy úgy mondjam — külön számai voltak. De a ritkaságok — ha még olyan értékesek lettek volna is, mint ahogy több ilyen is került elő — soha sem adtak volna képet a város határának többezer éves történetéről. Kutatásunknak pedig, amellett hogy a múzeumnak tetszetős, a látogatók figyelmét is megragadó tárgyakat is szerezzen, a történeti adatok szerzése volt a legfőbb célja. De más okunk is volt. Felelősnek éreztük magunkat azért az egyetemi hallgatóságért, amelyik a régészeti inas éveket ezeknél az ásatásoknál töltötte s ki előbb, ki később felszabadulva, eleinte irányításunk és ellenőrzésünk, később teljesen magában végezte a reája bízott önálló feladatokat és munkájával ő is hozzájárult a minden évben előre megtervezett munka elvégzéséhez. Ennek az iskolaásatásnak lehetővé tételét a városnak köszönhette az egyetemi intézet s rajta keresztül a magyar régészeti kutatás is. De neki köszönheti a történeti eredményeket is, amelyek lényegében nemcsak a város, de az egész Alföld településtörténetének keresztmetszetét adják. Mielőtt erről beszélnénk, ragadjuk ki a tizenöt évi munkából azt a két esztendőt,

32 amelyik a legváltozatosabb anyagot adta a különböző lelőhelyeken. 1934-ben a város nyugati határában, a régi szegedi út két oldalán elterülő lelőhelyek részbeni feltárására került sor. Ennek a munkának előkészítése Moldvay Sándor,; akkori bodzásparti tanító barátom érdeme. Ennek a hét km-es útszakasznak a tájéka valamennyi alföldi kultúránk emlékét magában rejti. Nem is egy lelőhellyel vannak itt képviselve a Körös, a késő bükki és tiszai új kőkori kultúrák; a rézkorból a polgári, bodrogkeresztúri és péceli kultúrák; a korai és késői bronzkor; a korai és késői vaskor; a szarmaták, gepidák, avarok, szlávok, honfoglaló és Árpád-kori magyarok. Ezért választottuk — és készítettük elő próbaásatásokkal 1948-tban, a következő esztendőre Budapestre várt, de későbbi visszamondás miatt meg nem tartott ősrégészeti és koratörténeti kongresszus egyik Alföldre tervezett tanulmányútját, amely a Nagytatársáncot is megtekintette volna. 1939-ben kimondottan településtörténeti ásatást végeztünk az akkor teljesen kiszáradt Fehértó partján.

33 Itt — a kutatások során — a területünkön ismert legrégebbi korok emlékei nem kerültek ugyan elő,\ de találtunk régibb és újabb vaskori telepet — az előbbiből raktárleletet is —, szkitakori telepet és temetőt, szarmatakori telepet és temetőt, avar temetőt, Árpád- és középkori települést és temetőt. Ez a két — egymástól valóban jelentős távolságra lévő — terület, ha nem is mutatott tökéletesen azonos képet, bizonyítja, hogy azonos időben, ugyanaz a lakosság élt rajta és élt a többi területen is. 32 L. A Hódmezővásárhelyi városi múzeum régészeti osztályának 1934. évi ásatásai. Kny. a Dolg. 1935. évi kötetéből. 33 Dolg. 1943. 195—201. Banner J. 138