Liska András - Szatmári Imre: Sötét idők rejtélyei. 6-11. századi régészeti emlékek a Kárpát-medencében és környékén - Tempora Obscura 3. (Békéscsaba, 2012)
Szabó Géza: Rejtélyes körárkok. Adatok az avar kori településszerkezethez
SZABÓ GÉZA víz elvezetésénél. A fentieket figyelembe véve a többszörösen tagolt árokrendszerek elkerítő, lehatároló szerepe teljesen egyértelműnek tekinthető. Azonban a több, párhuzamosan futó árok keresztmetszete alapján a lehatároló, elkerítő funkciót nem megkérdőjelezve gyakori feltételezés az is, hogy ezek árok vagy sövényalap többszöri megújításának nyomai. Ennek azonban éppen a keresztmetszetük mond ellent: az árokrészletek olyan közel vannak egymáshoz, hogy csak a korábbi árok visszatöltésével, a föld visszatömörítésével lehetett volna ilyen közel újabb alapárkot ásni. Akár sövényalapot, akár vízelvezetőt ilyen célszerűtlenül aligha készítettek. Nyilván a paraszti életet jól ismerő Bóna István is végiggondolta ezeket a lehetőségeket, mikor feltette az említett kérdést. Ennek megválaszolására tekintsük át, hogy hol és mikor, milyen céllal jelenik meg a tagolt árokrendszerek használata! A tagolt árokrendszerek használatára a római kor óta vannak adataink. Ennek hazánkban konkrét részletei csak az utóbbi években a limes utat az ellenség felőli oldalon 100-200 m-re kísérő, korábban ismeretlen sáncrendszer átvágásai során kerültek napvilágra.' Az ásatási megfigyelések - összhangban a korabeli hadtörténeti forrásokkal, a külföldi szakirodalom következtetéseivel - egy olyan sánc- és tagolt szerkezetű árokrendszert vetítenek elénk, mely alkalmas volt a főként lovasokból álló ellenség feltartóztatására, mert azon csak az árkok betemetése után tudott továbbhaladni. Hadrianus idejétől alkalmazták azt a megoldást, hogy az addig a sáncok külső oldalán futó árkokat áthelyezték a belső oldalra és a korábbiakkal szemben több részre osztották, belső részüket tagolták. Ez a megoldás alkalmas volt arra, hogy a római területekre az árkok betemetésével betört ellenséget csapdába csalják: a sietve távozó portyázók ugyanott, csak a betemetett árkokon át tudták késedelem nélkül elhagyni a provincia területét. Ezt kihasználva a közben odavonult római csapatok már várták az ellenséget, s harapófogóba szorítva felszámolták a rablócsapatot. A biztos kudarc tudata aztán elvette a kedvét a többi betolakodónak is.j8 De itt is felmerül a kérdés: miért a tagolt árokszerkezet. A római kori harcászat jól dokumentált szabványokban gondolkodott. Pontosan végiggondolták, hogy mely esetben, mi a legcélszerűbb megoldás. Használtak V-keresztmetszetü, mély árkokat, melyeken a lovasok faron lassan lecsúsztatva, a meredeken pedig felugratva vagy srégen oldalazva, a lejtőszöget csökkentve át tudtak volna menni, ha nem állták volna útjukat a védelmet kiegészítő karó-, palánk- stb. kerítések. ’4 A legveszélyesebb helyzetekben az árkokat 37 38 39 37 BORUZS-SZABÓ 2011. 73-80., BORUZS-SZABÓ 2010. 97. 38 LUTTWAK 1976. 60, 70. 39 Saját tapasztalatunkból is tudjuk, hogy a jól képzett lovakkal farra ültetve a legmeredekebb lejtőn is le lehet csúsztatni. Felfelé nehezebb, veszélyesebb, mert ha az állat megcsúszik, könnyen visszazuhanhat a hátára, agyonnyomva lovasát. Az állatok viselkedésére alapozott elkerítés különösen Angliában gyakori ma is az utak és kerítések találkozásánál, a kapukat helyettesítő marharácsok használatával. Nálunk csak az utóbbi időben használják ezt az egyszerű megoldást az erdészeti utakon vadrácsként. 84
