Seres István: Karikással a szabadságért. Rózsa Sándor és betyárserege 1848-ban (Békéscsaba, 2012)

Epilógus - Egy tárgyalás margójára

Amikor először foglalkoztunk Rózsa Sándor és betyárserege 1848-as szerepével, főként népszerűsítő jellegű összefoglalások, szépirodalmi feldolgozások, visszaemlékezések álltak a rendelkezésünkre. A nagy- közönségnek szánt munkák (mint például Gracza György, Békés István dolgozatai) és az irodalmi művek (a legismertebbek közül Herczeg Ferenc, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond) többnyire pozitív hősként mutatták be a szabadságharc kétségkívül legvitatottabb alakulatát.

Rózsa hadba állásának híre már a maga korában is vegyes fogadtatásra lelt, melyet a hazafias érzelmű lakosság kitörő örömmel, a hivatalnoki réteg, a hadsereg tisztikara viszont fanyalogva fogadott. A lagerdorfi ütközet ideje alatt történt atrocitások, továbbá az ezeresi büntetőhadjáratról fennmaradt híradások látszólag az utóbbi szemléletet igazolják, így a hivatalos történetírás is egyértelműen negatív véleménnyel illeti a betyársereg ténykedését. Az egykori szem- és fültanúk visszaemlékezéseinek többsége (Aschermann Ferenc, Vetter Antal és Vukovics Sebő beszámolói) szintén ezt a nézetet erősíti.

Az újonnan feltárt források azonban már más színben tüntetik fel az eseményeket. A toborzás körülményei, a legénység összetétele, majd a feloszlás körüli huzavona új megvilágításba helyezi a történteket. Szembetűnő, hogy Rózsára és újjászervezendő csapatára az állítólag feloszlatásukat szorgalmazó korábbi parancsnokuk, Rákó- tzy Zsigmond nemzetőrségi őrnagy éppen úgy számított, mint a szegedi szabadcsapatot lelkesen szervező Egressy Gábor kormánybiztos, a betyárvezérrel nem szimpatizáló szegedi tanács vagy maga Kossuth Lajos. Nem beszélve az ország népéről, hiszen a Rózsát és csapatát látni (hallani) vélő napló- és levélírók, de még Arany János Debrecenben kinyomtatott verse is arról tanúskodnak, hogy valóban igény volt a betyárseregre.