Seres István: Karikással a szabadságért. Rózsa Sándor és betyárserege 1848-ban (Békéscsaba, 2012)

Az alvidéki táborban - Nagybecskereken

kormánybiztost, hogy a kiszabott illetményeket haladék nélkül küldje át az arra illetékes katonáknak.171 A tábornok levele azonban egy szót sem ejt Rózsáék tettéről, s valószínűleg nem is tudott róla, akárcsak Vukovics. Ennek ellenére a haditett megtörténtében nincs okunk kételkedni, mivel azt a rendelkezésünkre álló két levél mellett még egy későbbi visszaemlékezés is megörökítette.

A hajdúnánási születésű, de éveken át Szegeden élő és az ottani népéletet is kiválóan ismerő, jó tollú újságíró, Móricz Pál a betyárcsapatot állítólag nyeregszerszámokkal ellátó öreg Viski Jánostól, a leghíresebb szegedi szíjgyártótól hallott egy történetet, amely éppen lőporos szekerek elfoglalását, pontosabban azok visszaszerzését tulajdonítja Rózsáéknak. A történet apropóját az adta, hogy az idős elbeszélő szerint a betyárok a nyeregkápába akasztva még a háborúba is magukkal vitték a furkósbotjaikat:

„Ez a furkós bot mindjárt a szabadcsapat táborba vonulása kezdetén nagy szerepet játszott a betyárvezér, Rózsa Sándor életében, aki a Viski bácsi előadása szerint nem kapitánya, hanem csupán őrmestere volt ennek a csapatnak, mert a kapitányi rangot Bánhídy Imre viselte.

Szegedről a nemzetőröket kocsikon szállították Módosra. A nemzetőrökkel együtt indult a Rózsa Sándor-féle szabadcsapat is. Érdekes megemlíteni, hogy maga Rózsa Sándor is kocsin ült, saját tüzvérű lovaitól vont kocsin, azonban két felnyergelt legjobb futó hátasparipája kötőféknélfogva a kocsihoz volt kötve, hogy azokra bármely pillanatban felpattanhatott a betyár. Ugyanakkor tíz kocsi munícziót is magukkal vittek a nemzetőrök.

Az éjszakát Módoson töltötték, hanem nem valami nyugalmasan. A vészjelt abban állapították meg, hogy ha háromszor lőnek, akkor Rózsa Sándor a csapatjával menten fusson oda a piaczra, ahol a munícziós szekerek is őriztettek. Rózsáék a módosi nagy korcsmában mulatoztak, ami