Cs. Szabó István: Református temetés, temetők, sírjelek a Körösök és a Berettyó vidékén (Békéscsaba, Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2008)

A temetők elhelyezkedése

A TEMETŐK ELHELYEZKEDÉSE Az egyes településeken élő közösségek igyekeztek a temető helyét úgy kijelölni, hogy azt víz ne önthesse el. Éppen ezért úgynevezett „hátas" részeket szemeltek ki temető céljára, melyet a legelő jószág kártételétől körülárkolással védtek, s az árok sáncára védősövényt ültettek. A temetőknek a templomok mellől a települések szélére történő kitelepítése több évszázados folyamat, mely a XVI-XVII. században kezdődött el, s még némely vidéken a XX. század végén is tartott. Az elhúzódó kitelepítési folyamatot az 1876. XIV. tc. zárta le. A Tiszántúlon a református temetők helyének kijelölésében döntő jelentősége lehetett az 1567. évi debreceni zsinatnak. A zsinati határozatok - többek között - megtiltották a templomba, a templom köré történő temetést, mondván: „...tiszta helynek, nem dögösnek kell lenni ahol prédikálnak"*. (E szókimondó asszociáció még az 1990-es évek elején sem idegen, ugyanis például a nagykőrösi református énekkar temetéseken szolgáló kisegyüttesét a népnyelv „dögönbőgő" nek nevezi.) S bár a temető a település perifériájára került, mégsem érvényesültek mindenütt a debreceni zsinat határozatai, mert az ún. Geleji Kánonok LXXVI. cikkelye kimondja: „A hívek lelkétől megvált testeit,... az első rendű pártjogókat kivéve, kik ősi jog szerint a templomokban vagy kápolnákban szoktak temetkezni - a városokon és helységeken kívül fekvő temetőkben tisztességesen kell eltemetni. "

9 Századokon át a református egyház számtalan egyházkerületi, egyházmegyei rendelettel, utasítással tiltotta a temetések körüli babonaságokat. Ennek ellenére - különösen a némely vonatkozásban elzártabb körülmények között élő közösségek - sok szokást szinte napjainkig fenntartottak. Az 1960-as évek vége felé S

KISS 1881, 554. p. 9 KISS 1881, 554, 592. p.