Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról (Makkay János)

nem, az biztos, hogy személyes példájával támogatta ezt a nyíltan valószínűleg soha és sehol ki nem fejtett nézetet. Posta Béla pedig, aki nagyon jó kapcsolatban volt Hampellel, nyári tanfolyamának tanítványait elvitte ugyan látogatásra Márton Lajos mintaszerű tószegi ásatásaira,

9 és munkatársait is biztatta feltárásokra, saját maga nem volt valami lázas ásató régész. Tizenkét kolozsvári éve alatt (1907—1919) mindössze csak egyszer végzett ősrégészeti kutatást! Igaz, ekkor nem másutt, mint a már akkor is világhírű Tordoson, a Maros völgyében, Erdélyben. Nem sok sikerrel, mert mint jelentésében írja, „az egykor hatalmas telepnek, a mely a part mai vonalától még mintegy 80 méternyire terjedt, a legszélén folytak a munkálatok; a 80 méter széles szalagot elvitte a Maros árja."

10 Jórészt innen ered az a legenda, hogy Európa egyik legfontosabb újkőkori művelődésének, a Vinca-kultúrának a nagy települése már régen a Maros hullámaiba merült. így hittük mindaddig, amíg 1987. november elején 'hátha mégis' jelszóval fel nem kerestük a helyet. Pusztul az bizony tovább, de telente azért még ma is lehetne a magas partfalból a folyó jegére hullott fazekakkal úgy szórakozni, ahogy hajdanában, 1875-ben, amikor még Vén András személyében református papja is volt a falunak (vagy bizonyára 1810—1816-ban is, amikor Kazinczy Ferenc barátja, Sipos Pál -— 1759-1816 — volt a tordosi rektor és lelkész): „a befagyott Maros jegén télvíz idején a vasárnap déli mulatozásokat a fiatalság a meredet partból kiguruló öblös fazekak pufogtatásával szokta élénkíteni."

11 Száz szónak is egy a vége: a lelőhely legalább 1000 méter hosszan, 300 méter szélesen ma is megvan, jól láthatók a cserepekkel teli gödrök a partfalban, sőt még a hajdani telepet körülvevő erődítésárok is a Marosra menő csordajárás mély útjának a falában. Ha Banner öt napot töltött volna ásatással egy ilyen helyen, a helyzetet ennyire félre nem ismerte volna. Ásatási tapasztalatait és szándékait tehát nem Posta Bélától szerezte! De Szegeden Móra Ferenctől sem! Hiszen az ő — legalábbis a csókái Tűzkövesen követett — ásatási módszereit először finoman úgy jellemezte, hogy azok az első öt évadban nem voltak olyan szisztematikusak, mint a legutolsó háromban.

12 Nem bizony, hiszen például a térképen jelzett egyes objektumok leírása nem mindig található meg a leltári leírásban (ásatási napló pedig valószínűleg nem is készült).

13 Banner egyetlen forrása tehát nem lehetett más, mint az a Márton Lajos, aki az utolsó békeévekben a tószegi ásatási gyakorlatokat vezette, és aki magát Mórát is igyekezett bevezetni az „ásó tudományába". Zoltai Lajostól tudjuk, hogy a tanfolyam résztvevőinek és kirendeltjeinek önszorgalomból még egy-egy profilrajzot is kellett készíteniök. Banner János írásaiban nem tesz említést arról, amit Csallány Dezső gyakori anekdotázó kedvében sokszor mondogatott: Banner és Móra Ferenc között — alighanem csupán színtiszta tudományos és múzeumi okokból — volt némi feszültség. (Banner érdemére szolgál, hogy ez nem érződik Móra Ferencről mint régészről írott visszaemlékezéseiben.) Számos jele van annak, hogy Banner legelső (1925-ben végzett) délmagyarországi ásatásaitól eltekintve, mintha felosztották volna egymás között a területet és a korszakokat. Banneré lett nagyjából az őskor, területileg pedig szinte kizárólagos joggal