Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)
Néprajz - Dömötör Sándor: Körösladányi igaz történetek
Mire a fási legények összeszedelőzködtek, a bozsódi legények odaértek a csárdához. Mikor meglátták a fási legényeket, becsukták a kaput, de a fásiak benyomták és szétverték a bozsódiakat. Alig tudtak hazavánszorogni, úgy elkeverték őket. Nem engedték meg a legények, hogy az ő területükön más céhbeliek mulassanak: kikeverték maguk közül az idegen szőrű legényt. Legénycéhről kimondottan nem tudtak, de céheknek mondták az egyes falurészek legénybandáit. Minden legénybandának megvolt a maga leánybandája. Csúffá tették azt a leányt, aki az ő hozzájárulásuk nélkül állt szóba más céhbelivel. A disznótor — még „a front előtt is” — hangulatos családi ünnepség volt, nemcsak alkalom evésre-ivásra. Napokkal előbb kezdtek készülni rá és már ez is kiemelte a napokat az egyhangúságból. Az ölést megelőző napon főzték meg a hurkába való kását (kölest), készítették elő a fűszert, köszörülték a késeket, hogy a gazdaasszony mentesítve legyen másnap ezektől a gondoktól. Előtte való napon hívták meg a bölléreket is. Tudták azok előre, hogy el kell majd jönniük. Annyira ismerték a család ügyes-bajos dolgait, hogy kiszámították: mikorra hízik meg a disznó. A böllérek reggel korán, sötétben érkeztek meg, ekkor jöttek meg a fogók is. A gazdasszony zsíros pogácsával várta őket, amit jókora kupica pálinka leszalasztása után kaptak. Ezután a melegítő reggeli és tréfás beszélgetés után pitymallatkor kezdtek a munkához. Vágás és perzselés közben időnként bőven itták a meleg bort, mert a felbontás is künn történt az udvaron. A további munka — a töltelék készítése, a húsok darabolása, sózása, pácolásra való előkészítése — a házban történt sok-sok tréfálkozás közepette. Ilyenkor volt alkalmuk a fiataloknak is alaposabban megismerni egymást. Az ebédet állva kapták be: gulyásleves, vagy orjaleves volt. Vacsorára bőven készítettek hurkát, kolbászt, toros káposztát. Ez tulajdonképpen apróra vágott káposzta volt, melyben jókora szalonnadarabok, húsfoszlányok úszkáltak. A család apraja-nagyja boldogan falta a finom falatokat. A jó bor tüzes dalokat is termett és olyan csodálatos történeteket csalogattak elő az emlékezet homályából, amelyeket sohasem untak meg elmondani és hallgatni. Olyan rettenetes dolgokkal ijesztgették egymást, hogy sokszor még lefeküdni sem mertek. Annyira elteltek velük akkoriban, hogy elhitték. Ma már nem hiszik, de azért szívesen elmondják. Az öreg Acs Kádár Antal 67 éves, de azt mondja, hogy már az ő gyermekkorában sem hittek a táltosokban. Azt mondja: „Gyermekkoromban a tanyán volt egy gyenge elméjű ember, Varga Miklós volt a neve. Egyszer elhatároztuk, hogy megijesztjük. Éjfél felé az istálló ablaka alá álltunk és zörgettünk veszettül mindenfélivei, csöngővel, koloppal, fazikkal. Amikor kiugrott az ajtón, hurkot vettünk a nyakába, aztán kergettük. Addig hecceltük, míg bele nem fáradtunk! Ilyen dolgok voltak a táltosok is! Nem tudom elhinni, hogy az a sok képtelenség, amit hallottam róluk, igaz lenne!” Kádárné meg elmondja, hogy fiatal házasok voltak, amikor egyszer a férjével együtt éjféltájban mentek hazafelé. A tanya felől két fehér pontot láttak: mint valami szem, úgy fénylett messzire. Férje keményen megfogta a botot és úgy mentek. Mikor közelebb értek, akkor látták, hogy kinnmaradt az udvaron a száradó gatya. Fel volt gyűrve a lábaszára, maga a gatya nem látszott, azért világított messzire, mint a tüzes szem. Kecskeméti Sándor bátya vadőr volt, mégis tartott a rosszaktól. Egyszer meglátogatta öreg nagyapámat Siciliába — falurész neve — és éjjel ment haza a komájával. A komája még fűjönfűt is tett a hóna alá, hogy nagyobb legyen a bátorsága. Öreg nagyapám nagyon öreg volt már, de még akkor is nagy tréfacsináló lehetett, mert más úton elébük került. Fehér lepedőt tett a nyakába és azt lobogtatta. Ezek megijedtek erre és szaladtak visszafelé. Öreg nagyapám visszakerült, letette a lepedőt, és kinézett a kiskapun. — Hát ti miért jöttetek vissza? — kérdezte tőlük csodálkozva (persze, csak tettette). — Valami kísértet kiabált ránk! — motyogták zavartan. — Nem tudjátok, hogy nincsenek kísértetek? Milyen hívők vagytok? — kiabált rájuk öreg nagyapám és újra elküldte őket hazafelé. 106
