Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1963-1964)
Hajdu Mihály: Disznóvágás Orosházán
- 241 -tett a fokhagymát, odahozták a húst az asztal mellé, ée rátették egy székre. Megkezdődött a fűszerezés, ami szinte szertartásszerüen ment végbe. Az öreggazda vagy a legöregebb böllér fűszerezett, a többiek körülállták, figyelték, tanultak. Parasztoknál még ma is szemre fűszereznek, vagy más szóval: találomra. Szép piros, jő e^őa, ölék sós legyen, érezzen rajta mindennek a zize. Egy disznó húsához két fémarék sőt, ugyanannyi édespapri. kát, egy félmarék erőspaprikát, egy félmarék köménymagot és egy félmarék fokhagymát számítottak. Borsot nem mindenütt tettek a kolbászba, ott is nagyon keveset, csak egy csipetnyit. Az összes fűszert egymás után rászórták a hús tetejére. Ezután hozzáfogtak a hús gyúrásához, keveréséhez. Ezt már a fiatalabbak végezték.Egy-egy odaállt a teknő két végéhez, s először a tésztadagasztás mozdulataival benyomkodták a fűszert a húsba. Miután ezzel végeztek, az összes húst a teknő egyik végébe tolták, s az üres vége felől álló kaparó mozdulatokkal átvákta a húst, maga felé húzta apránként mindet. Ugyanakkor a másik végén álló gyúró mozdulatokkal tolta el maga elől a húst a kaparó keze alá. Est megcsinálták kétszer-hároaszor, közben mindig szerepet cserélve, s utána jött a kóstolás. Először a gazda vett egy csipetnyit a szájába, jól megrágta, Ízlelgette, megállapította, jó-e, s utána mindenki megkóstolta. Ha nem volt elég sós, utánasózták, ha nagyon sós volt, vágtak hozzá egy-két sonkát. Ekkor azonban az öreggazdát sem védte meg a tekintély az ugratásoktól, az elsózott étel mindig nagy szégyen volt.Külön-külön szerették mindennek az izét érezni benne. A nagyon köményes kolbászt azonban nem szerették, mert attól keserű lett később. A jól megkevert kolbászhust elkezdték betölteni a bélbe. Régen a kolbászt is hurkátőttóvei csinálták. Kétségtelen, hogy itt névváltozás ment végbe az idők folyamán. Öreg emberek visszaemlékezéseikben néha kóbászt őt dinek mondják, ma azonban mindenki hurkatöltőnek nevezi, s kizárólag a hurka töltésére használják. Ez az eszköz egy bádog hengerből állt, amibe egy tömör fa illett pontosam bele.Az egyik végére egy vékonyabb cső illeszkedett, másik ▼égé pedig tölcsér alakuan kissé kiszélesedett. Itt megtöltötték hússal, a csőre pedig ráhúzták a belet. A dugófát beletették 1-2 om-re, majd a gombban végződő felét a 1ágyéknak vagy a comb felső részének támasztották neki, 3 ennek a fának a betolásával a húst a bélbe nyomták /7. kép/. A böllérasszony vezette a kolbászt, vigyázva rá, hogy jó kemény legyen, de ki ne repedjem.Ha levegő került a hús és bél közé, akkor ott késheggyel vagy villával kiszúrták, a levegő kijött, s a bél odasimult a húshoz. Az ilyen kolbásztöltés egyik legnehezebb munkája a disznóvágásnak, s jó alkalom volt* arra, hogy kipróbálják, melyik böllér milyen erős, meddig bírja nyomni a kolbászt. Különösen szokásban volt, hogy a zuj vöt dolgoztatták meg, 3-4 disznó húsát «nyomattak vele. Alig tudott utána kiegyenesedni, úgy fájt a hasizma. Az adoma szerint volt olyan találékony ujember, aki az üres bele!
