Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Móra Ferenc levelezése a gyomai Kner-családdal

átiit at os an és megllletődötten a gyertyák füstiétől megbámult oltárkép előtt - talán éppen ezen a -'decemberi’pon - és Trungel /58/ tisztelendő úr, míg puha kezével bátoritdan simogatja meg a sápadt kis arcot, a lelkiismeretvizsgáló hangján suttogja el a kérdést; - Kis fiam, igazán tiszta-e a szived, és méltd vagy-e arra, amiben most részed lesz?

Ä szegedi egyetem már eldöntötte ezt a kérdést, olyan elnézően, ahogy, azt hiszem, a jó Isten is eldöntötte annak idején» Nagy tiszteletlenség volna pörújitást kérni, és megpróbálni annak a perrendszerli bizonyítását, hogy tévedni méltóztattak. De ha szorongó gyermeknek érzem is most magam, elég meglett korú gyermek vagyok ahhoz, hogy - fellebbezés szándéka nélkül, sőt a békés megegyezés reményében- kötelességemnek erezzem a nyilvánosság előtt számot vetni a magam lelkiismeretével»

Ami a tisztaszivüséget illeti, azt hiszem, annyira az én szénám is rendben van, mint más gyarló emberé. Embertársaimnak se nem előgettem, se nem aggattam, a vallásomat soha se bántottam - igaz, a másét se s a haza, amelynek földjéből két sirhalom az enyém, nekem még több volt, mint ahogy a törvények parancsolják; édesanyám, annál drágább, annál megsiratni, annál simogatni valóbb, minél többen bántják.

Mindez magától értetődő dolog, amiről normális időkben beszélni is restelne az ember - és semmise tartozik belőle a tárgyhoz. Ezek kötelességek, amelyeket jó néhány millió ember legalább olyan jól teljesit, mint én, mégse lesz belőlük diszdoktor.

A kitüntetés nekem se a tisztaszivüségért adatott, hanem, mint itt is ismételten elhangzott, irói és tudományos érdemekért. Ha ez a kitüntetés magában is ritka,