Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

362.

esik majd rosszá, ugye fiam?

Hát bizon, a mi Péterünk, mer így hitták a kanászt, egy csöppet sé' szabadkozott. Ott vacsorát, ott is maratt iccakáro. Olyan jót alutt, hogy otthon sé' különben.

Másnap reggé ászt mongya az öregasszon: Tudom, hogy mi járotba vagy, azér nem is kérdezlek, csak annyit akarok mondani, hogyha föl akarsz menni a fa tetejire, nesze itt van ötven szeg, hasznát vészé'd még ennek. Naplementekor mé'gin találsz égy gunyhót, abba égy öregasszont; az az én testvírnéném. De azzá szé'bben beszij ám, mint énvelem, mer a még haragosabb ám, mint én vagyok.

Jó van, megköszönte az öregasszon szivessígit,osztón továbbment. Mé'gin valahányszor csak kifárott, belevert a fábo égy széget, osztán megpihent. Hát ahogy beestelé'dé'tt, csakugyan égy kis gunyhóra tálát. Tutta má, hogy hun jár. Bemé'gy.- Aggyon Isten szerencsés jó estét, idé's, kedves öregszülém; hát hogy, mint szógál az egissige?- Szerencséd fiam, hogy igy szólítottá, mer különben lelöktelek vóna erű a fárúl

Hát ez is mégvendigőte, széget is adott neki ötvenet; mé'gmonta osztán még ászt is, hogy még égy napig köll neki menni, ha a fa tetejibe akar menni. Ott lakik

H ^ Maz ü három lanyo, csak azokat keresse fo; annak azok nem

égy, hanem száz ágot is, ha köll.

No el is indát. Mégy méndé'gél, hát ágy estefelé égy városba érkezik. Gondáta, hogy ez az a város, amellikru az öregasszon beszít. Mégkereste osztán a három testvírt, mer a város csakugyan a vót. A két nagyobbiknak vót má ura, csak a legkisebbiknek nem vót. Nagyon szip lány vót; no még mi türis, tagadás, a mi Pété'rünk se vót ippen pitty-potty ember; hát biz űk mégszerettík