Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

34-1

■'Potyogj arany, potyogj." De biz abbú nem potyogott, akárhogy szorította is. Hej, most haragudott ám még csak a szégíny ember. Két három nap múlva megint útnak indút, egyenessen az erdőbe. Ott, amint az öregembert meglátta, köszönt neki.- Aggyon Isten neked is kedves fiam. Hát mi járotba vagy mégin?- Keresem az Istent, hogy megverjem, meg hát veled is lenne egy kis számadásom, mer má kóccer megcsátá.

A bizony nem igaz, hallod-é‘, hanem olyan élhetetlen vótá, hogy meg hagytad magadat csalni. Hanem sose fáraggy. Még é'ccé'r adok egy botot. Ennek csak ászt köll mondani: Bot ki botocskám: mingyá kisz lesz, osztán ászt veri meg, akit te akarsz. Ha ilelmes ember vagy, akkor ezzé visszaszérzed az abroszt, még a zacskót. Menny Isten hirivé!

Amint mégy, mendégél, ászt mongya: Jó lesz megpróbáni, csakugyan olyan-é ez a bot, amilyennek az öreg monta. Hát bizony olyan vót a: mer úgy pörgött a feje fölött, hogy nagyon. Akár a villám! Bemegy a komájáhó, hát milyen szivesen fogatták. Leitatták mégin, de azér megmonta, hogy: Hallod-é kedves komám, botomnak né mond ám ászt, hogy: Bot ki botocskám.

Dehogy bántom, kedves komám. Isten ménesén még.

De biz ő kigyelme, amint téphette, mingyá elővé'tte, s ászt monta: Bot ki botocskám. Ez mingyá kiszé'n van, ászt mongya: Kit üssek jó komám? De a komám most az éccér zsákba vót, mer nem tudott senkit se mondani. De még a felesigit, a gyerekeit is hogy püfőte! Nem állották tovább; főkótötték a szeginy embert, hogy segiccsén rajtuk.- Biz a kedves komám, az abroszt meg a zacskót keresi .