Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

haza, mer nem tutta elanni. Hogy osztán mikípen segített magán Krisztus Űrünk, azt bízón nem tudom megmondani, mer

a se tutta, akitül én hallottam.

331.

A megevett kisgyermek

Hun vét, hun nem vét, vét a világon eggy ember,még eggy asszony. Mer széginyék vótak, az ember hun ide, hun oda járt dógozni. Eccer kinn vót az erdőbe fát vágni. Az asszony odahaza maratt a gyerekekké, mer hát gyerekeik is vótak, éggy öt-hat hónapos kisgyerek még égy tiz esztendős lány. Az asszonynak főzni köllött vóna valamit ebidre, de nem vót mit. Az istentelen, mig a lislány odajárt valahun, addig mégőti a kisgyerekét, fődarabóta, s odatette főzni. Mikor hazagyütt a kislány, erőssen ráparancsót, hogy vigyázzon az ítelre, mig ü kimegy. Eccé'r csak ékezd ám férni a leves; a kislány bizon föleméte a födőt, oszt’ /azután/ belenizett a fazikba; hogy elit a szeme szájjá, mikor ott kis öccsinek kézit, még a lábát látta. De nem szót semmit se, hanem vigyázott tovább az itelre. Dil felé mikor má megfőtt az itel, beletette az asszony égy másik fazikba, osztán odaatta a kislánynak, hogy vigye ki az erdőbe idesapjának. Erőssen ráparancsót, hogy a fazikba bele né merjen nízni, mer agyonveri. Mikor kiirt a falúbú, hát úgy sirt, mint a parancsolat. Fővette a födőt, belenizett a fazékba hát csak ott látta ü kis öccsinek minden tagját. Nemsokára kiírt az erdőbe. Az apja mingyá hozzáüt a fazikhó, osztánmer éhes vót, csakhamar megette a levest. A kislány összeszétte a csontocskákat, bé'tekerte égy kis rongyba, osztán betette égy odvas fába. Harmadnap •nulva égy kismadár énekőt a ház kiminnyin: Anyám megöle,