Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
A dél-alföldi Károlyi uradalom gazdálkodása a XIX. század derekán
pénzes munkást alkalmazni, éppen ezért a mezőgazdasági munkásoknak, hogy azokat a birtokhoz kössék, bizonyos engedményeket, juttatásokat biztosítanak. Az uradalom már nem képes az egyes területek megfelelő megművelését biztosítani, főleg az un. remanentiális földek esetében fordul ez elő, de a földesúr ugyanakkor nem akarja átengedni ezeket a földeket a parasztságnak sem. Ennek kö vetkeztében szivesen adja különféle feltételek mellett szegényparasztoknak. Ezzel párhuzamosan, a majorsági gazdálkodás kialakulása stb. folytán, a parasztság soraiban nagy elszegényedés megy végbe. A századforduló parasztságának helyzetére világosan utal az alábbi kimutatás, mely az orosházi uradalom központját jelentő Orosháza község jobbágyainak szociális rétegeződését mutatja be. A parasztság differenciálódásának leméréséhez a dicalis conscriptiok nyújtottak alapot. Az egyes parasz ti rétegeket az igásállattulajdon és a paraszti földbir tok nagysága szerint lehet megkülönböztetni. Egy igás állattal rendelkező paraszt olyan jobbágyot jelent, aki nek igásállománya és földbirtoka együttesen megfelel a Berzeviczy Gergely által közölt 1791. évi dicalis adatok szerint egy átlagos igásállat dicaértékének. Magát a statisztikai kimutatást tehát az elmondottak alapján vettük fel az 1800-ból származó összeirás alapján:
