Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

fél éven át szárították. „Nem volt baj, ha egy évig is így maradt - jegyezte meg édesapám -, mert akkor nem hajlott el. Nem minden iparos fordított rá akkora gondot, mint mi. Már az apám is oly elismert borbélyfésű-készítő volt, hogy Ungvárra, Nyíregyházára, a dél-dunántúli Barcsra s az ország sok városába küldte a keskeny csomagokat." Az utódról hasonlóan nyilatkozhatunk. A trianoni békeszerződést követően új felvevőpiacot kellett kialakítania, főként Nagyváradra, Aradra, Kolozsvárra szállított. Találkoztam olyan szalontai borbéllyal, aki 2000-ben büszkén mutatta fel megsárgult, de kopott fésűjét: „ezt még az öreg Danielisztől vásárolta az apám, de most is kezembe veszem". Stílfésü - a 20. század harmincas éveitől D. E. II. kizárólag női fodrászoknak készítette. Alakja, hossza azonos az előbbivel, de a sűrű fogak helyett hegyes nyelet kellett kifűrészelnie, hogy a fodrász ezzel válassza ketté középen a dús női hajat. Egyébként a német „Stiel" jelentése: nyél - tehát ez is nyeles fésű. Bizonyára a már ismertetett, ilyen néven szereplő fésűtől való megkülönböztetés érdekében őrizték meg az összetett szó német előtagját. EGYÉB SZARUMUNKÁK A fésűs kisiparos termelőtevékenysége 90%-át a felsorolt alaptermékek előállítására fordította. Ellenben olykor akadt olyan felkérés, rendelés, amely anyagismeretét, mesterségbeli tudását, ügyességét és alkotóképzeletét tette próbára, sőt egyike-másika lehetőséget nyújtott iparművészeti jellegű tárgyak előállítására (7. kép). A mesterek ezeket már a fenti okok miatt is szívesen vállalták, de azért is, mert változatosságot hoztak az egyhangú munkába, továbbá a különleges kérést jobban megfizették. A nem fésűt eredményező foglalatosság főleg a húszas évek után bővült, amikor a bakelit és celluloid alapanyagú, olcsóbb gyári készítmények megszüntették a szarufésű egyeduralmát. Ugyanakkor a nagyipar még nem tudta átfogni a polgári életforma támasztotta