Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

általánossá váló hajtűhöz, mint fésű elődjéhez. Ezt a készítményt joggal tekintjük a két hajakasztótípus közötti átmeneti formának. Az 1920-as éveket követően egyre kevesebben keresték a sátorban. D. E. II. ezt megelőzően fűrészelte, görbítette az utolsó példányokat. Rövidebb időt élt a dísztü (43. kép). A 19. század végén lett divatossá, és családunkból csak nagyapám készítette. Ehhez világos szarut használt, melynek hossza 17 cm; 7 x 5,5 cm-es felső részén lombfűrészelt levélutánzat, fölötte királyi korona. Ötletességről, de főképpen kivételes kézügyességről tanúskodik az a kardot utánzó dísztű, amelynek a hajból kiálló része cifrázott markolatot utánoz. Fél századnál is hosszabb idő telt el, amikor - a 20. század derekán - feltűnt a lófarok és a tupírozott frizura. A már nyugalomba vonult D. E. II. ekkor a család néhány fiatal nőtagjának hajcsatot lombfűrészelt, 10 x 4,5 cm-es méretűt (45-46. kép). Ehhez világos svájcer szarut használt, és az egykori kontyfésűk stilizált virág- és levélmotívumaiból tervezett újat. A megajándékozottak díszként tűzték a hajukba, és egyediségükkel fölkeltették a környezetükben élők figyelmét. E díszes csontfaragványok létrejöttét a fésűkészítő Danielisz dinasztia hattyúdalának tekinthetjük. Miután az olcsó műanyag fésűk a piacról kiszorították a hosszas munkával előállított szarufésűket, a család utolsó iparos tagja dísztárgyaival adta bizonyságát művészi érzékének és mesterségbeli tudásának. A GÉPI ERŐ FELHASZNÁLÁSA Nagyapám mindkét fiát kisgyermekkorától bevonta a fésűkészítés gyakorlatába. Az inaskodásból felszabadulva, az érvényes ipari törvények szerint vándorútra kellett indulniuk, hogy segédekként világot lássanak, más mesterektől is tanuljanak. Messze nem mentek. Csupán a két csabai nagybácsiig, akik gépekkel, fej-