Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

Az évszázados gyakorlat emléke maradt fenn a szlavóniai magyarság csontból készült guzsalyszegének 20. század eleji használatában.

12 Hasonlóan a népvándorlás korától egy évezreden át a vadászok nélkülözhetetlen kelléke volt a hagyományos elemekkel díszített, szarvasagancsból készült porszaru. Kezdetben - a puskapor feltalálása előtt - sót tartottak benne.

13 Az ősi életformájú nomád pásztornak, majd helyhez kötött utódjának mindig keze ügyében volt a tülök vagy - amint mifelénk mondták - az ökör- és a tehénszarv. (Erdélyben, főleg a Mezőségen a bivalyé is.) Amit másutt kéregből, fából, esetleg fémből alkottak, azt ők szaruból ügyeskedtek ki. Kevés változtatással készült az ivótülök s a kaszakőtok; karcolással gazdagon díszített a kürt és a tölcsér. Az apró használati tárgyaknak se szeri, se száma: só-, rühzsír- és gyufatartó. Az ügyesebbek a fésű, az óralánc kifaragásához is, de sokkal többen a szarurátétnek (vagy -betétnek) a karikásra, juhászbotra, a bicska- és késnyélre berakásként való rögzítéséhez értettek. Ezekhez lapos csontfelület szükségeltetett, amit a tehénés ökörszarv forró vízben való puhításával, képlékennyé tételével értek el. „A 18. század végétől, de még inkább a 19. század elejétől kezdve a parasztság igyekezett környezetét gazdagon díszített, színezett tárgyakkal szebbé tenni."

14 Ez a csont- és szarumunkákra is vonatkozik. 12 MN 1934, 287. p. 13 MN 1934, 287-294. p. 14 BALASSA-ORTUTAY 1979, 346. p.