Benedek Katalin: Perlrott Csaba Vilmos (1880-1955 alkotói pályájának főbb állomásai (Békéscsaba, 2005)

8. Az UTOLSÓ ÉVEK Perlrott egyéniségénél fogva is, de a biológiai törvényszerűség, az öregedés okán is kimaradt a sodrásból. Másként élte meg ezt a kort. Tudjuk, hogy sokat foglalkoztatta egy monumentális freskóterv elkészítésének igénye és lehetősége, hiszen már 19

1 I -ben tett is ilyen lépést. A század eleji új hang, új stílus egyik úttörőjeként is beszélhetünk róla. Ám az 1950 körüli vulgárnaturalizmus idegen maradt tőle. Ennek a vulgárnaturalizmusnak előkészítőjeként szólta le Perlrott Csaba kiforrott, önmagára talált festői korszakát a következő idézet szerzője: „Felborult érzékek, nyugtalan idegek és békétlen szív látja ilyen, szinte görcsös vonaglásban a fák ágait, láz és nyugtalanság érződik Van Gogh-nál. Perlrottnak szerintünk ezek a leggyengébb művei. Nem az ő világa ez a Van Gogh-i nyugtalanság, idegen tőle, valamiért mégis magára erőlteti. Egészen más csendéleteinek pompás, ízléses színharmóniákban kibontakozó finom hatása. Itt érezzük Perlrottot kiváló festőnek." /65/ Ő is próbálkozott, hogy ipari tájként adjon látleletet a Dráva utcai műteremlakásból nyíló látványról. Festői világképébe azonban nem tudta beleerőltetni a sematizmust, s ahol csendéleti részlettel igyekezett színezni, a hétköznapi élet tárgyaival kiegészíteni ezt a számára arctalan művészetet, ott zsúfolt és aránytalan lett a képszerkezet, egyensúlya felborult. így hiányzik életművéből az az éles cezúra, amely fiatalabb festőtársainál ezekben az években oly gyakran mutatkozott, akár lelkesedésből, akár opportunizmusból. A nagy társadalmi változás, a diktatúra művészetekkel szembeni diktátumai akkor érték, amikor már nem tudott, s nem is akart mássá válni. Szívének és művészetének elektrokardiogramm-hulíámai egyszerre készültek elcsendesedni. TQvábbra is - egyre közelebb a végső felismeréshez - festett, hiszen ez volt a dolga. /30. és 3 I. kép/ A Fővárosi Népművelési Központ kiállítótermében megnyílt tárlatát kísérő visszhang neheztelt rá mindent líraivá oldó, kizárólagosan művészi világlátása miatt: „...a legegyszerűbb dolgokat is észreveszi... Az emberről azonban gyakran megfeledkezik, s ha ábrázolja is, nem mint az élet alakító, mozgató erejét mutatja meg, hanem mint a környezet egyik díszítő elemét." /66/ Természetesen ezen, a kritika által leszólt kiállításon is a szentendrei tájképek és csendéletek domináltak. Természetleírása nem vált narratívvá, fáinak tekergő mozgása továbbra sem vesztett lendületéből. Sokszor egyegy lírai elemmel egészítette ki a természeti élményt, ezzel is humanizálva azt. Kiérlelt festői előadásmódja lehetővé tette, hogy a hétköznapi természeti kép túlnőhessen az „itt és most" pillanatnyiságán. 54