Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)

Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig

tása. A mai táj struktúrájának alapvonásai jórészt ebben a évtizedben alakultak ki. 1800 és 1850 között Csanád-megye lakossága megduplázódott (Bohdanecky, 1940). A francia háborúk és a kontinentális zárlat miatt az amerikai dohány nem tudott eljutni Európába, ezért a kincstár dohánytermesztő telepeket hozott létre a francia dohányigények kielégítésére (Karácsonyi, 1896; Borovszky, 1896; Palugyay, 1855; Körmendi, 1988; Oltvai, 1963-64; Bernula, 1969; Bernula, Tamási, 1968; Martonyi et al. 1970). A térségben ekkor alapult Csanádalberti (1843), Királyhegyes (1844), Ambrózfalva (1843), Nagymajláth (1843, ma Nagyér), valamint Kövegy (1843). Egy éven belül nagy gyepterületeket törtek fel. A kincstár azonban egyben fékezte is a legelők feltörését, valamint kötelezte a szántók egyharmadának fekete ugarnak hagyását, ami így legelőnek szolgált, valamint részleges tápanyag-utánpótlást is jelentett (Oltvai, 1963-64; Körmendi, 1988). Ekkor kezdett hanyatlani a szilajmarha tenyésztése, és a magyar szürke marhát a század végére felváltották az istállóban, takarmányon tartott Nyeurópai tarka marhák (Gaál, 1929). Az egyes területek táj használata, a gyepek és szántók mintázata nagyban függött a birtokviszonyoktól. A makói határban a szántók és a legelők területileg is elkülönültek, a tótkomlósi és pitvarosi határban a lakosság nagy száma miatt minden földművelésre alkalmas területet felszántottak, a Blaskovicsok Nagykirályhegyesi-pusztáján és a Károlyiak Sámsoni-pusztáján, valamint a mezőhegyesi kincstári birtokon fejlett majorsági gazdálkodást folytattak, míg Királyhegyes, Csanádalberti, Ambrózfalva és Nagymajlát (Nagyér) dohánytermesztő községek táj használatát a kincstár irányította (lásd az előző bekezdés irodalmait). A XIX. század második felének vegetációjáról már egészen részletes képet kaphatunk Jankó János tótkomlósi botani80