Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)

Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig

és száraz területek akkori és közel 100 évvel későbbi határát a mai szikes gyep és szántó határral, meglepő egyezést kapunk. A mai, szintén időszakosan vizes legelők kiterjedése pontosan egybeesik a lecsapolások előtti vizenyős területekkel. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy az azóta végrehajtott lecsapolások lényegesen nem változtatták meg az időszakosan vizes területek nagyságát, csupán a vízborítás időtartamát csökkentették, azaz a terület padkás és szolonyec szikesei feltehetően folytonos kapcsolatban állnak a holocén bükkfázisának szikeseivel, és nem a 100 évvel ezelőtti lecsapolások következtében jöttek létre (Somogyi Sándor szóbeli közlése). Ez fontos a mai természetvédelmi célkitűzések kijelöléséhez. A pusztai mocsarak (a nép nyelvén: bogárzók - Bodnár 1928) múlt századi elhelyezkedése és kiterjedése szintén megfelel a mai állapotnak annyi különbséggel, hogy míg a lecsapolások előtt a mocsarak csak nyárra, illetve néha egyáltalán nem száradtak ki (I. katonai felmérés és Országleírása), addig ma a belvízlevezető csatornák miatt a legutolsók is kiszáradnak májusra, júniusra. Ezen, medence helyzetű pusztai mocsarak helyzete egészen más mint azoké, melyek a folyók árvizeiből táplálkoztak (pl. a Maroslelei-rét vagy a cserebökényi Büs-mocsár). Ez utóbbiak, a folyógátak megépítése után néhány év alatt kiszáradtak. Jól demonstrálja ezt a hódmezővásárhelyi Hód-tó, melyen 1856-ig hajók és tutajok közlekedtek, 1870-ben már művelték a teljes területét, és 1912-től városnegyed épült a helyén (Bodnár 1928). A táj arculata a XIX. század második felében A táj arculatának változása az 1840-es években felgyorsult, néhány év alatt befejeződött a térség kultúrpusztává alakí79