Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)

Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig

nehezebb, a korábbi időszakok vegetációrekonstrukciója a Békés-Csanádi löszhát DNY-i részére és a Maros érintkező síkjára vonatkozik (kb. a Makó, Orosháza és Nagylak által határolt területre), míg a XVIII. század végétől rekonstrukciónk már a Pitvarosi-puszták szűkebb körzetére korlátozódik (Tótkomlós, Nagykopáncs, Békéssámson, Rákos, (Makó keleti határa), Királyhegyes, Csanádalberti, Pitvaros, Ambrózfalva, Nagyér (Nagymajlát)) - bár feldolgoztunk néhány érdekesebb makói adatot is. A szűkebb területről a következő botanikai irodalmak ismeretesek: Kitaibel (in: Gombocz, 1945), Jankó (1886), Thaisz (kb.1905), Boros (1920-1968), Rapaics (1927) és Molnár (1992). Holocén vegetációtörténet A Közép-Tiszavidék vegetációjának és táj fejlődésének történetét Zólyomi Bálint dolgozta fel (1945-46, 1958, 1969 a. és b). Az aránylag alacsony fekvésű, magas talaj vízszintű löszhátakat egykor legalább kétharmad részben löszpusztarét boríthatta. A löszsztyepp reliktumok jelenléte alapján is biztosra vehető a folytonosság az alföldi posztglaciális klimatikus sztyeppkorszak óta. Az Atlantikumban megkezdődött a sztyepp átalakulása erdőssztyeppé, míg a Sub-Boreálisban az Alföld teljes egészében az erdős puszták övébe olvadt. Ezt a feltételezést nagyban alátámasztja a Gorzsán talált 4000 évvel ezelőtti Quercus pubescens faszénmaradvány (Horváth Ferenc szóbeli közlése). A beerdősödés menetét azonban a késő neolit és bronzkor meglehetősen fejlett földművelő^állattenyésztő kultúrája lassította, akadályozta. (A térség 7000 éve töretlenül lakott Blazovich 1985.) Elsősorban a löszhátak termékeny talajú gyepeit törték fel vagy legeltették, és itt az ősi puszta - erdőfázis nélkül - többé-kevésbé közvetlenül mehetett át a kultúr69